Érdemes a két előadást határozottan külön kezelni egyrészt azért, mert Puskás Tamás rendező sem tett másképp, másrészt mert a két felvonás közötti minőséget nemhogy zongorázni lehet, de egy komplett szimfonikus zenekar dolgozhatna napokig a témán.

Történik ugyanis az első felvonásban, amelynek címe _Riverside Drive_, hogy egy írót (Magyar Attila) betalál egy neurotikus kihívásokkal küszködő (értsd: zakkant) hajléktalan (Kárász Zénó), aki jussát követeli a "közösen megalkotott forgatókönyvük" gázsijából, amely párbeszédbe belecsöppen az író szeretője (Balogh Anna), igaz, nem zavar sokáig túl sok vizet, de poént lelőni nem ér. A lassan csordogáló jelenetben egydimenziós karakterek ontják magukból a szövegfolyamot, minden kreatív input és valódi színészi jelenlét nélkül. Magyar Attila nem tud több lenni önmagánál, a töketlen, teszetosza, kicsinyes és kisstílű kisember életérzéséből csak foszlányokat képes megjeleníteni, ami még így is több, mint Kárász Zénó hajléktalanja, aki az első másodpercben felvázolja karakterét, és történjen bármi is a színpadon, ő nem enged a negyvennyolcból, játéka harsány és fájóan egysíkú. Balogh Annának nem jut számottevő szerep, úgyhogy lényegi játékra nem is kell vetemednie. A humor csak és kizárólag a szöveg szintjén jelenik meg, ami azért is kellemetlen, mert a második felvonás egész pontosan arról szól, hogy mi van a sorok között egy Woody Allen-bohózatban, és hogy ezt hogyan is kell valóban színpadra állítani.

A _Central Park West_ egy igazi XX. századi szerelmikálvária-bohózat a felsőkategóriás élettel megáldottak világából. Egy már jó ideje boldogtalan házasságban tengődő pszichológust (Básti Juli) kidob korosodó macsója (Gesztesi Károly), és gyanúja szerint ennek egyetlen oka lehet: legjobb barátnője, akit az intelligenciának még a mellékszele sem érintett ez alatt a közel ötven év alatt. Persze semmi nem az, aminek látszik, és nem is olyan nehéz felszarvazóból felszarvazottá nemesülni, de hát az élet nehéz, és pánikreakciókat szül, ha úgy érezzük, hogy már záródnak az ajtók.

Az este egyértelműen Básti Juli jutalomjátéka, aki éles cinizmussal és maró gúnnyal alakítja az alkoholista pszichológust, aki egyfajta Dr. House- és Szörnyella De Frász-keverékként oszt ki mindenkit, és hisztizik nagy elánnal a színpadon, végig teljesen hű maradva ahhoz a közmegegyezésen alapuló elmélethez, miszerint a leginkább kezelésre szoruló páciensek, maguk a pszichiáterek. Játéka minden pillanatban élő, kisujjból, egy gesztussal, egy hangsúllyal képes megteremteni a komikumot, de Rudolf Péter kizsigerelt és felszarvazott, ennek következtében önmagából kissé kifordult tanárembere, Gesztesi Károly felszínen tenyészbika jellegű, belül kétségbeesett kamasz fiúja, Nagy-Kálózy Eszter szerény képességű, teljes sötétségben élő, kiöregedő félben lévő sztereotip, de ripacsériától mentes, arányos plázacicája, és Radnay Csilla e.h. finom, ártatlanságot sugárzó színpadi jelenléte is mind-mind élvezetes, autentikus alakítások.

Az életük idusát elhagyók dühöngő kapuzárási pánikja a _Central Park West_, amiben az élet végül is mindent megold, már amennyiben a kedvesen szánalmas tragikomikus végkifejlet megoldásnak mondható.

Ilyen minőségingadozás egy estén belül ritka, és némileg érthetetlen jelenség, de az összképet nézve csak átlagot vonhatunk az estével kapcsolatban. A második felvonás okozta felhőtlen, de intelligens mulatságért mindenképp megéri, az elsőt üljük végig udvariasan, vagy nézzük a büfében a nem létező kivetítőn, úgyis mindenki a szépre és a jóra emlékezik, az amplitúdót tegyük zárójelbe.

_Az értékelés a két előadás átlagát tartalmazza. Külön-külön nézve: Riverside Drive:._