Pedig nem történt itt semmi truváj, mindössze annyi, hogy az alkotók alaposan elolvasták és értelmezték Molnár Ferenc minden egyes sorát, és ennek megfelelően részleteiben kidolgozva színpadra vitték a darabot. Először megijedünk a három emeletnyi sötét tértől, amelyet mindössze egy aranyszínű, üres képkeret díszít, de hamar kiderül, hogy nincs miért aggódni: Marton valóban csupán egy _keretet_ teremtett arra, hogy a molnári világ teljes valójában kibontakozhassék. Hogy megismerjük, milyen nehéz egy darabot elkezdeni (bár az előadásból az látszik, elkezdeni nem olyan nehéz, de a bevezetést jól folytatni már kissé nehézkesebb), aztán amikor beindult a gépezet, észre sem vesszük a színpad sötét magasságát, nem zavar a beállítások statikussága sem, mert egy igazi világ jön létre előttünk, aminek a titka az, hogy szinte tökéletesen párosul a szerep a színésszel, ugyanis ők mintha kívülről-belülről azonosak lennének, de az legalábbis bizonyos, hogy nagyon jól ismerik egymást.

Mindez azt jelenti, hogy a rendező, illetve Radnóti Zsuzsa dramaturg igen alapos előkészítő munkájának, illetve a színészek lelkiismeretes teljesítményének köszönhetően a _Játék a kastélyban_ működik, betölti küldetését, ráadásul amit üzen (és ebben Khell Csörsznek, a kevésszámú, de jól kiválasztott díszlet tervezőjének, illetve Jánoskúti Mária pontos és kényelmes, ám testhezálló eleganciát mutató ruháinak is jelentős része van), az a színháznézőnek igen ígéretes. Mert az üzenet nem külsőségekben gondolkodást, egyszerű megoldásokat és naiv populizmust, hanem szellemet, eleganciát, rálátást, erőt, átgondoltságot és alaposságot ígér.

Egyetlen figurát nem sikerült igazán jól megfogni, ez Ádám, az ifjú zeneszerző: Molnár Áron e. h. lelkes tekintetű melodrámahősként egydimenziós karakter marad, talán róla gondoltak a legkevesebbet az alkotók, bár kétségtelen: a darab sem kényezteti őt sokoldalúságának bebizonyítására lehetőséget adó jelenetekkel. No de a többiek, egészen pazar teljesítményekkel örvendeztetik meg a nézőket: Tornyi Ildikó Annie-ja lelkes, de nem túl okos színésznő, aki azonban kedvére csavarja az ujja köré a férfiakat. Igen jó portrét fest Csőre Gábor a sznob, sikerélmények nélküli, megfeleléskényszerrel küzdő Titkárról. Tahi Tóth László kiváló Dvornicsekje a Turaival való beszélgetés közben meg sem mozdul, mégis, a hála gerjesztette érzelmek a kupoláig töltik meg és teszik mozgalmassá a jelenetet. S ugyanez fordítva: a nevét franciásra torzító Titkárt a mélységes megvetése sújtja, s mindezt egyetlen pillantással hozza létre. Fesztbaum Béla Gálja a darabíró iparosmester, aki a jelen szintjén ugyan mindent átlát, de csak "kicsiben" képes gondolkodni: őt nem annyira Ádám és az ő kapcsolata, jövője érdekli, hanem csak a darabjuk bemutatása. Fesztbaum _eljátssza_, hogy ennek a Gálnak _nincs keresztneve_. Benedek Miklós pedig elegáns, nagyívű, nagystílűen szellemes és szellemesen cinikus Turai - Turai Sándor, neki bezzeg van keresztneve, meg szíve is. Mert boldog, hogy az aprópénzre váltott tehetséget és a megszerzett kíméletlen profizmust végre valami érték szolgálatába állíthatja, felismerve, hogy Ádám és Annie kapcsolatát _csak ő_ hozhatja rendbe. Benedeket pedig mintha ebbe a Turaiba öntötték volna. S végül, de nem utolsósorban a bájolgó deklamálóbajnok Almády szerepében Lukács Sándor, aki a leleplezett és (önmaga előtt!) megszégyenített nőcsábász szerepében őszintén képes megrendülni - valóban kiemelkedő alakítás, és akkor a harmadik (e változatban: második) felvonásbeli főpróbán a rekeszizmokat nem kímélő etűdjeiről nem is beszéltünk.

A _Játék a kastélyban_ többek között azért is nagyon nehéz darab, mert azonnal kimutatja, ha nem _igaz_, ami a színpadon történik - erre közelmúltbeli példát is tudnánk említeni -, szerencsére a Vígszínház színpadán jellemzően légiesnek, könnyednek és természetesnek tűnik. Öröm nézni.