Babarczy László rendezése nem előrecsomagolt érzelemcunamik mesterséges felhabosításáról, hanem emberekről, érzelmekről, döntésekről és következményekről szól, nem nélkülözve a drámaiságot, de az iróniát sem. A rendező komolyan vette és napjainkra hangszerelte e klasszikus darab és műfaj minden egyes attribútumát, és színházi produkciót készített, hogy ne felejtsük el, milyen is az operett. A darab középpontjában egyébként a vesztes magyar szabadságharc után bekövetkező, állami bosszúállással, passzív rezisztenciával (és beilleszkedési zavarokkal) terhelt komor időszak végetéréséhez nagyban hozzájáruló, a magyar nemzet iránt elkötelezett, Sissi néven közismert Erzsébet királyné áll, még ha az első félórában ebből nem is látszik sok.
A Menczel Róbert által tervezett kicsit groteszk pusztaszéli vidéki portán (talán A falu rossza portájának szomszédjában) az 1860-as évek némileg pozíciózavaros miliője tárul szemünk elibe a kaposvári színpadon. Szilva Jóskát, a betyárt a szalmában bújtatják a labancnál is labancabb magyar zsandárok elől a Neszmélyi-birtokon, s hallhatjuk a magyar virtus felkeseredő sirámait, miközben az elcsapott járásbíró Neszmélyi uram fia már Bécsben járja a valcert, mint egy _geborene_ osztrák úr. Hiába, nem olyan törhetetlen az a nagy gerinc, mindenki igyekszik idomulni az éppen aktuális rendszerhez.
Ugyancsak az udvarba készül a fogadott lány, Ida is – akibe fülig szerelmes a jómódú, szép nyelvünkbe azonban bele-beletörő _wannabe_-magyar Flórián, a lány viszont Neszmélyi uramék Bécsben lébecoló Kálmán fiát vágyja látni –, aki az esélytelenek nyugalmával pályázik udvarhölgyi pozícióba. Ám, láss csodát, a császárné őt választja, iramodhatunk Bécsbe, ahová követi őt Flórián is, meg a hírhozó Axaméthy báró, aki szintén pályázik Ida kezére. Ám Ida Kálmánt kutatja, aki ekkorra már szinte echte osztrák. Ida felébreszti benne a szunnyadó nemzeti öntudatot, és a gerinckiegyenesedés hirtelenségével Kálmán átesik a ló (szürkemarha) másik oldalára, s nyilvánosan császárellenes szólamokat hangoztat, mígnem letartóztatják. Ida közben a császárné kedvenc társalkodónőjévé avanzsál, ellenére a púderes udvari dámáknak, akiknek azonban semmi esélye, hiszen Sissi a magyarok védőangyalává válik, amiben nem kis szerepe van a fess, és a királyné személyes jelenléte által a kiegyezés irányába kompromisszálódó Andrássy grófnak.
A történelem szinte csak a háttérben bukkan fel, mintegy következményeként a színpadon töténteknek. A szereplők nem általuk is tudottan jelentős tetteket hajtanak végre, hanem csupán élik az életüket, ki labancként, ki magyarként, ám legelsősorban boldogságra vágyódó emberként, és minden ebből adódik. A kiegyezés nem a nagy megkönnyebbülés, hanem egy olyan ember létrehozta kompromisszum, aki megtalálta azt az ügyet, amiért érdemes harcolni. Sissi mindezt nem nagy kegyében, jócselekedetként teszi, hanem azért, mert a külsőségek uralta közegben a magyarok (vagyis Andrássy gróf) azok, akik valamiféle őszinte érzelmet, elhivatottságot mutatnak – egymásért, országukért.
Babarczy egymás mellé rendeli az összetevőket: éppen ugyanolyan fontos a magányos Sissi és az ugyancsak egyedül lévő Andrássy között létrejövő kétségtelen és tagadhatatlan szimpátiában megnyilvánuló plátói szerelem, mint a Stefi és Flórián közötti komikus szál, vagy mint Ida és Kálmán története, és mindezeket a közeg remekül egybefonja. Meg a színészi alakítások, és itt most elsőként Némedi Árpádról kell megemlékezni, aki a táncos-komikusi szerepkör olyan avatott birtokosa, amennyire csak lehet. Bár a mélységekben hangja elhalkul, minden egyes megmozdulása a helyén van: kissé cinikus közönnyel előadott lehetetlen szóviccei („Idáig vagyok szerelmes”, mutat Ida fülére, és a közönség szétveti a házat a vihánctól), a lehetetlent (Ida szerelme, a magyar nyelv megtanulása stb.) többszörösen csakazértis kísértő vállalásainak eredményeként jelentkező kudarc öntudatos elviselése, a tökéletes poentírozás, az ironikus kiszólások, és az, hogy ez az osztrák férfi bizony őszintébben magyar sok magyarnál, Flórián szerepének tökéletes birtokosává avatják. Remek partnere Varga Zsuzsa (Stefi), aki megfelelő erőszakkal, szinte erőnek erejével, ám mindemellett sok ésszel juttatja el Flóriánt a házasság kapujába.
Színesen üde jelenség Nyári Szilvia Idája, aki egyszerre céltudatosan, értelmesen és bájosan mindig eléri azt, amit szeretne, még ha elsőre nem is látszik úgy, hogy a cél elérhető. Mégis, ő nem adja fel, és jutalmát, Kálmánt is elnyeri. Nála kissé színtelenebb Kálmán szerepében Takács Géza (aki ezen az estén beugróként vállalta a megbetegedett Gulácsi Tamás helyettesítését): a fiú először idomul a környezethez, majd inkább vakmerő mint bátor, de azért szíve a helyén van. Stubendek Katalin finom stíluseszközökkel ábrázolja a királynét, akiből ezáltal nem piedesztálra emelhető marcipánfigura, hanem érzékeny, könnyen sebezhető, ám nagy önuralommal szomorúságán erőt vevő Erzsébet válik. Ő és a György Rózsa Sándor által visszafogott merevséggel játszott Andrássy szinte mindig egymással szemben állva, érzékelhető távolságban énekelnek: ez a viszony mozdíthatatlan, azonban a szavak mögött és a dalok által minden kimondhatatlan egyértelmű.
Kiváló Csapó Virág felvilágosult, belevaló férjfogyasztó Waldeck grófnéja; Csonka Ibolya Königstahl grófnéja pedig a rizsporos intrika eleven megtestesítője. Sarkadi Kiss János az emberi nagyságot húzza alá Axaméthy _gentleman-like_ viselkedéséből. Nem marad adós karakterének árnyalataival a kisebb szerepekben látható Gyuricza István (öreg Neszmélyi és a lakáj), Tóth Eleonóra (Neszmélyiné), Tóth Géza (Áron) sem. Kiváló hangulatot teremtenek a Somogy Táncegyüttes táncosai, a Stauróczky Balázs vezényelte zenekar pedig élvezettel szedi egybe a sokféle stílust idéző valódi operettdalokat, mindig remek érzékkel megtalálva az adott jelenethez illő zenei karaktert. Andrási Imre pedig a drámai szituáció, a karakterek és az éppen elhangzó dal sajátosságait egyszerre figyelembe vevő, kifejező, arányos és nagyon kedves koreográfiai betéteket készített, amikben a színészek és játékuk rendre jól tudnak érvényesülni.
A dramaturgia talán csak egyetlen ponton nem elég erős, éppen a végén – a gyorsan szántó happy end sötétségbe borul, majd egy Erzsébet-szobrot láthatunk, amiből jó néhány található mindenfelé az országban. Ám azzal együtt, hogy ez a zárlat kissé egyszerű ahhoz képest, amit az előadás ígér, arra jó, hogy meggondoljuk: vajon tudjuk-e, hogy ki van a szobor mögött? Nem személy szerint – hanem gondolataiban, cselekedeteiben? A Csiky előadása nem hagy kétséget afelől, hogy érdemes felfedezni: egy ember, aki talált egy olyan ügyet, amiért valóban lehet küzdeni. Erzsébet a szíve szerint döntött, nem az elvárások szerint. Erre a szabadságra pedig mindenkinek szüksége lenne, mindenképpen több szüksége, mint a rutinos hősavatási célzattal és megfelelésvágyból haladéktalanul felemelt gigantikus és látványos kőszobrokra.
