Tordy Géza rendezőnek van muníciója a dologhoz: 1982-ben, a darab magyarországi ősbemutatójában ő játszotta Salierit, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy ez az előadás bizony sokkal inkább az eseményekre évtizedek távlatából visszatekintő Salieri drámája, mint Mozarté. Valóban nagy dráma ez: valaki egyetlenként van tisztában azzal, hogy riválisa jelent meg a pályán, aki nem is rivális, mert vitán felül jobb nála, mi több: egyszerűen egy zseni. A mi Salierink egy tisztes iparos, és van olyan mázlija, hogy – a felbukkanó zsenin kívül – messze földön ő az egyetlen, akinek füle van ezt meghallani. Az ügyet nem is képes versenyként látni: nem egy súlycsoportban vannak. Ráadásul sikerül tanújává válnia Mozart Constanzéval folytatott heves és szókimondó malackodásának; hát egyáltalán nem zsenihez méltó a vihánc, márpedig egy rendes, tisztességes zseninek jólfésültnek-jólneveltnek kellene lennie, aki elfogadja az idősebb mentorok tanácsait, tiszteli a tekintélyt, ésatöbbi. Hát erre a komponistasüvölvényre egyik sem igaz, sőt nem átall illetlen, mi több: megvetendő témákról szokatlan formában szólni. Salierit mindez fölbőszíti (ami persze csak a külcsín, egyértelmű a rajta elhatalmasodó mardosó sárga irigység), és bár készségesen elismeri, hogy ilyen gyönyörűt még az életében nem hallott, minden ajtót becsukat, minden ajtót bezár előtte. Taktikailag ugyanis épp fordított a helyzet: Salieri a zseni, Mozart pedig – nos, ő csak komponálni képes. A végén Salieri még halálba is hajszolja a megtört, elszegényedett Mozartot, afféle Álarcos Bosszúállóként az idegbajt előidézve a jeles szerzőn.
A Miskolci Nemzeti Színház előadásának legnagyobb erénye a Peter Umbach tervezte jelképes díszlet, amely a közönséghez közelebbi felében a haldokló Salieri utolsó történetének a tere, míg a hátsó színpad a trónterem, ahol II. József hozza a döntéseket. Minden egyéb tér ezekben jelenik meg, néhány bútor és a fények segítségével, s mindez kifejezetten gördülékennyé teszi a játékot. Tordy a viszonyok elemzését illetően remekül teljesít, végig izgalmasan és pontosan szervezi a cselekményt, a színészek pedig kiválóan hozzák a rájuk testált szerepeket. Cservenák Vilmos Salierije grandiózus és nem könnyű munka: végig érezni benne a gyűlölet és csodálat kettősségét, és minél nagyobb az utóbbi, annál erőteljesebb az első. Gyermeki odaadással élvezi a zenei virtuozitást, miközben tisztában van azzal, hogy ő soha nem lesz képes még csak hasonlóra sem. Harsányi Attila az öntörvényű zseni Mozart szerepében óriási energiákat mozgat meg, a zene az egyetlen, amit komolyan képes venni – egyébként szétszórt, élvezi, hogy megrökönyödést okoz az emberekben, és tökéletesen híján van a politikus megfelelésnek. Nincs is tudatában annak, hogy minden zongorafutama tőrdöfés Salierinek, naiv és folytonos anális fixációjával együtt romlatlan. Rajtuk kívül Fandl Ferenc kliséket elkerülő II. Józsefe érdekes figura, Hunyadkürti István, Áron László és Szatmári György pedig az udvari ügymenet minden csínját ismerő, rutinos főurakként vesznek részt a játékban. Pataki Szilvia Constanzét a legmarkánsabban a Salierinek való felkínálkozásakor, a második látogatása során jeleníti meg, a végén azonban a tragikum fokában jócskán elveti a sulykot.
Ilyen probléma adódik még, Salieri is jócskán „felülvezérelt” a mimikát és a hangütést illetően (különösen időskori változata), de túlzó az is, hogy a huszonéves Mozart egy kilencéves szertelen debilitásával jelenik meg első alkalommal. Az pedig végképp érthetetlen, hogy miért kell egy valódi pianinón úgy csinálni a színészeknek, mintha, amikor ordít róla, hogy nem ők játszanak rajta. Miért ne lehetne az is stilizált? És ami még nagyon nem kellene: a végén levonni a tanulságot. Fölkapcsolódik a villany, és Salieri feloldoz _minket, középszerűeket_ – kár ezért a végtelenül szájbarágós zárlatért. Tipikusan az az eset, amikor a kevesebb több lenne. De egy legendába talán még ez is belefér.
