A történet melodramatikus szála, bár egyszerű, könnyen felfejthető pop-érzelmekből táplálkozik, mértéktartással kezelve elfogadhatóvá tud válni. Ezt kivéve a musicalnek nincs rizikós, vagy kétséges pontja: dallamos, könnyen megjegyezhető számok csendülnek meg benne, hatalmas építményekkel látványossá tehető, a prózai részek pedig adják magukat. A Madáchban pedig úgy néz ki, mindenhez megtalálták a megfelelő embert. Kentaur díszletei a tőle megszokott módon monumentálisak és elkápráztatóak, ugyanolyan feltűnésmentesen varázsolják elénk az iroda ízléses igazgatói díszeit, ahogyan az Operaház alatt húzódó sikátorok hátborzongató mélységeit. Vágó Nelly jelmezeire szintén jellemző az ízlésesség határán belül húzódó látványosság – mindez úgy, hogy ruhacsodái rendkívül természetesnek hatnak. Seregi László koreográfiái ugyancsak tartják a mértéket, a táncosok pillangóként süvítenek a színpadon. Minden alapozó, hangulatot és világot teremtő elem összhangban van. Hosszan dicsérhetném még a profin vonó, doboló, fújó zenészeket is, akik – köszönhetően a hangosításnak is – autentikusan, és figyelmesen adták vissza Webber zenéit.


A színészek szinte maradéktalanul összhangban vannak a fentiek által teremtette környezettel és hangulattal. Mahó Andrea, Gerdesits Ferenc, Bajza Viktória, Pelle Erzsébet kiváló hangi és színművészeti adottságokkal látták el a feladatukat (közülük is kiemelkedő Pelle orgánuma, mely a szerephez mérten erőlködések nélkül prezentálja az operaénekesi jelleget, ahogyan egyébként párja Geredits Ferenc is), Homonnay Zsolt Operett-import hős csak a keménységet és a határozottságot kívánó pillanatokban válik hamissá, a szerelmes hős burjánzó negédjéből nem képes kibontakozni, de mint naiv, romantikus jellem az előadás követelményeinek megfelel, Koltay János áthaladt a színen, Galbenisz Tomasz és Lippai László pedig felkészülten, de nem túlozva komédiáztak a színigazgatók szerepében.


A fentiek valószínűleg bármely szereposztásban megvalósulnak. Amit én láttam, abban egyedül a Fantomot játszó Sasvári Sándor bizonyult kiemelkedőnek. Mármint negatív értelemben: ugyanis ahelyett, hogy teljesítette volna a megszokott és elvárt decens, misztikus, rejtélyekkel és titokzattal teli erős hős szerepét, akihez az ember valamiféle viszonyt (jó esetben ambivalens viszonyt) alakít ki, egy teljesen következetlenül, pillanatok alatt hangulatváltozásokat átélő, Christine-t zilált erőszakkal megrontani akaró, kangörcsös nyomorékká degradálódott, aki pusztán öncélból, körhintákat megszégyenítő teátrális kézlengésekkel ténykedik, ki-kikandikálva mély és sötét barlangjaiból. Sasvári mint a savas eső trancsíroz szét mindent, ami az útjába kerül – ez esetben az előadást. Hiányos színészi eszköztárán túl nehézzé teszi a műélvezetet a művész raccsolása, amely mondatokat tesz érthetetlenné.


A kérdés már csak az, hogy egy ilyen üzembiztosan működő előadásban, miért hagytak benne egy ekkora szerepértelmezési és -megvalósítási tévedést. Mert lássuk be: ez az. Nem érdemel sem tapsot, sem ujjongást, mert elképzelések nélkül állt ki a színpadra és egy igaz mondatot nem tudott hozzátenni az előadáshoz. Ez olyan, mintha az építészmérnök rosszul tervezne egy házat, vagy a munkás kihagyná az alapkövet az épületből. Mit kapna érte? Az persze látványos hiba, ezt észre kell venni. De ahogyan egy postás vagy egy ügyvéd teljesítményét is elbírálják, és ahhoz mérten díjazzák, úgy a színésznél ez miért nincs így?


A rendkívül sovány 4 pont ennek az előadásnak szól, mivel ezt láttam – hát nem tudok és nem is akarok tőle elvonatkoztatni. Fontos hozzátennem, hogy nélküle, illetve egy másik Fantommal, aki legalább annyira illeszkedik az egészhez, ahogyan a többi résztvevő, valószínűleg szárnyra kap a musical, és beváltja mindazt, amit elvárnak tőle: kielégít minden könnyed szórakozásra irányuló vágyat. Így megérdemelt lenne a jutalom is, viszont ha nem az, akkor pusztán szokásból ne üdvözítsünk minden színészt.