Ki ne találkozott volna Dadeli, Rila vagy Reebook cipőkkel, pólókkal vagy nadrágokkal? Valószínűleg jóval többen, mint ahányan emlékeznek rá, hiszen valamennyin szép nagy márkajelzés hirdette, hogy melyik mostohaszülő hírnevét szeretnék meglovagolni. Egy laikus ruhavizsgáló pedig miért is tenne különbséget Reebook és Reebok között, hiszen a sportcipő az sportcipő. Némi sznobizmussal pedig két szép hangú tenort az operában legalább ennyire könnyű összekeverni, hiszen a szép hangú tenor az szép hangú tenor. Innen pedig már csak egy lépés a bohózat és a közönségsiker.
Ken Ludwig pedig megtette ezt a lépést, és egy szabályos, mindenki által jól ismert sémák szerint működő, lelkiismeretesen kivitelezett vígjátékot írt arra a szituációra alapozva, hogy Tito Merell világhírű operaénekes még azelőtt meghal, hogy elénekelhetné az Othellót, viszont az előadást mindenképpen meg kell tartani. Ekkor természetesen jön egy minden méltóságától megfosztott, tutyimutyi, de túlbuzgó, nem mellesleg aranytorkú elnyomott titkár, aki megmenti az estét. Na, de mi van akkor, ha Tito Merell mégsem halt meg, viszont házas volta ellenére is meg akarja szerezni magának további két nőszemély? Ekkor félreértések sorozata kezdődik, és két, az Othello-maskara miatt könnyen összetéveszthető főszereplő kezd bősz értetlenkedésbe, hogy a véletlen hadd szórakozzon velük és holdudvarukkal, a mi szórakoztatásunkra.


Bakai László, Vida Péter
Szirtes Gábor alapvetően ennek rendel alá mindent, és a képtelen történetet a teátrális túlzásokkal terhelt, egyszerű alakokkal játszatja, hiszen ilyen történet nyilván csak egy egydimenziós világban bontakozhat ki. Ezt a világot pedig a rendezőnek alapvetően sikerül keretek között tartania, és Homonai István rettentő közhelyes, az arányaiban minden irányban tévesztő meleg londínere, és Kerekes Valéria minden könnyedséget mellőző Mariáján kívül pontosan olyan bohózatot látunk, amilyet egy harcedzett komédiásoktól úgy általában láthatunk: szituációkhoz jól illeszkedő időzítés, jellemzően profi poentírozás, ahol pedig ezek találkoznak, ott nagy nevetések. Az első felvonásban ritkábban, a másodikban gyakrabban találkoznak, de a kettő közül valamelyik mindig ott van színpadon, és ez jól meg tud ágyazni ezeknek a találkozóknak.
A két motort természetesen az Othellók jelentik, és mind a félénk titkár, Max szerepében látható Vida Péter, mind Bakai László alias Tito Merell be tudják tölteni ezt a szerepet. Mindkét karakter kedves, buggyant fickó, Max inkább kamaszosan, Tito inkább férfiasan, a színészek pedig beleteszik minden színpadi rutinjukat a komédiázásba. A Sanderst alakító Szirtes Gábor nagyon érzi a stilisztikai ugrásokat, Pap Lívia bájjal sodródik az árral, Jancsó Dóra törtető dominaként Diana szerepében éppen csak, hogy nem csúszik ki a túlzás adata keretek felső határából, Molnár Anna Zsuzsanna pedig alapvetően szerethető sznobmanírokkal játssza Júlia szerepét.


Vida Péter, Szirtes Gábor, Pap Lívia, Molnár Anna Zsuzsanna, Homonai István
Menczel Róbert díszlete kényelemes, praktikus teret ad a bohózatnak, amely két szomszédos szobában játszódik, a jelmeztervező Laczó Henriette pedig jól érezte, hogy a két Othellót a színpadon innen mindenki meg tudja különböztetni, felesleges is lenne eltakarni az eltakarhatatlant. Még arra is futja az előadásban, hogy a kis titkárból lett nagy operaénekes személyiségében bekövetkezzen egy szakadékszerű törés, amitől főhősünk végre emberként élheti tovább életét. Ez pedig pont annyi tanulság, ami ebbe az estébe még belefér, és bár az olcsó poénokat sem megvető előadás így is illékony marad, a jó érzés valószínűleg kitart hazáig.
(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2010. július 31.)