Ha azt mondom, hogy a szerző a természetjog és a jogpozitivizmus szembenállását boncolgatja, valamint sommás véleményt mond a feministák választójogért folytatott küzdelméről, valószínűleg a potenciális nézők 99 százalékát sikerül elriasztanom az előadástól. De ha azt mondom, hogy egy, a mitológiából a londoni előkelő társaság közepébe csöppent, és ott porcelánboltba tévedt elefántként tevékenykedő, felettébb szimpatikus faunról szóló, szórakoztató történetet láthat a nagyérdemű, talán kedvet ébresztek az előadáshoz. Úgyhogy inkább ezt mondom, még ha az első mondat ugyanúgy igaz is.
Edward Knoblauch (1874-1945) a polgári vígjátékírás sikeres mesterembere volt a maga korában. Legismertebb darabját, az 1911-ben bemutatott A faunt 1913-ban már nálunk is játszották a Nemzeti Színházban, sőt, 1918-ban Korda Sándor filmet is forgatott belőle. A szerző darabjaiban szívesen bírálta a korabeli angol arisztokrácia sznobizmusát, ürességét, és a bevezetőben jelzett komoly témákat is érintette, mindezt azonban csak felszínesen, addig a határig tette, amíg a kinevetettek is jóízűen tudtak nevetni saját magukon. A faun ereje és sikere szinte abszurd alapötletében rejlik: a jólfésült lord Stonbury kártyaadósságokkal megterhelt, elegáns otthonának télikertjéből egyszer csak előugrik egy pucér faun. Feltett szándéka ugyanis, hogy tanulmányozza az ott élők szokásait, és nem mellékesen boldogabbá tegye őket, miközben értetlenül csodálkozik szokásaikon, azon, hogy sosem azt mondják, amit gondolnak, ráadásul vakon mennek el az élet kisebb-nagyobb örömei mellett.
Bozsó József, Mikó István
Márton András (aki maga is színre lép Sir Ernest Craddock, az ügyvéd szerepében) rendezése arra a kezdetben kiáltó, aztán szépen, lassan finomodó ellentétre épül, ami a faun természetes egyszerűsége, jóindulatú igyekezete és a többiek, a társaság (vagy, ahogy a faun nevezi őket: a csorda) merev, az érzelmeket semmibe vevő, cím- és vagyonközpontú szabályrendszere, képmutatása között van. Az előadás előrehaladtával a faun – ami a lényeget illeti – nem változik, megőrzi értékrendszerét, legfeljebb öltözködésében, beszédjében finomodik, ő azonban annál nagyobb hatással van a többiekre. Igazi jellemfejlődésről persze nem beszélhetünk, jól kiaknázott helyzet- és jellemkomikumról inkább.
Azt, hogy a soproni díszleteken erősen érződik az innen-onnan összeszedettség, már szégyellem ismételni, annyiszor leírtam. Így persze lehetetlen egységes stílusban tartani a berendezést, most sem sikerül. A második emeletről a színpad bizonyos részeire nem, viszont a darabbeli korszakkal, az 1900-as évek elejével és egymással köszönő viszonyban sem lévő szőnyegekre és festményekre kiválóan ráláttam, de itt be is fejezem. Úgy látszik, ez van, ezt (nem) kell szeretni.
Mikó István, Dózsa Zoltán
Mennyivel jobb arról írni, hogy Dózsa Zoltán milyen felszabadult, szeretnivaló, hol rakoncátlan kölyökre, hol mindent látó és mindentudó érett bölcsre emlékeztető faun. Igaz, ha alaposabban szétszálazzuk, a faun mellett Ámortól Dionüszoszig számos mitológiai alak jellegzetességeit ötvözi alakításában, és sajátos mozgásában is több van az emberszabású majmokéból, állathangjaiban a lónyerítésből, mint a faunhoz illő kecskééből, de ne szálazzuk szét alaposabban, mert nem mitológiai kiskátét látunk, hanem vígjátékot, és ebben az előadásban ez az eklektika egyáltalán nem zavaró. Életörömével, természetességével a hátán viszi az előadást. A többiek közül feltétlenül meg kell említeni Tóth Juditot, aki finom eszközökkel jeleníti meg a lányát címért, rangért látatlanban eladó, megkérgesedett szívű anya – a faun indukálta – lassú oldódását. Vásári Mónika pedig a darab lehetőségein belül árnyalja szerepét: az elszánt (mégis rokonszenves) szüfrazsettben is ott érezni a szerelmes asszonyt és viszont. (E körben – már ami a nemi szerepeket illeti – muszáj is modernizálni valamit Knoblauch ókonzervatív felfogásán, még ha vígjátékról van is szó.)
Aki szereti az angol társalgási vígjátékokat, szeretni fogja A faunt, még akkor is, ha az irodalmi alapanyag elmarad az előadás szórólapján említett honfi- és kortárs szerzők (Oscar Wilde, G. B. Shaw, Somerset Maugham) műveinek színvonalától. Nem fog unatkozni, és kellemes, szórakoztató estében lesz része.
