Szabó Magda regényéből a veszprémi színházban Bereményi Géza készített egy örök emberi problémákat és kérdéseket megfogalmazó és megmutató, valóban elképesztő hatású színpadi művet. Bár a rendező a színpadra állításnál a korhű, klasszikus formát és eszköztárat választotta, a Régimódi történet mégis jelenetről jelenetre bizonyítja be, hogy cseppet sem anakronisztikus, sőt rendkívül aktuálisan és mélyen világít rá az emberi felületesség, elidegenülés és személytelenség létező gyakorlataira.
A történet központi figurája, Rickl Márta egy meglehetősen bonyolult és többdimenziós karakter, aki három generáción át irányítja és befolyásolja a Jablonczay család mindennapjait, archetipikus anyaként, a női mindent lenyelek és elfojtok (ál)keménységével, s eközben még ő is elhiteti magával, hogy ezt kell (és csak ezt lehet) tennie. A generáció férfiszakasza egy léhűtő, kártyázó, nőző felelőtlen problémahalmaz, akik közül az apa Jablonczayban még pislákol a nagyvonalú dzsentri végtére is szimpatikus eszménye, ellenben fia, Kálmánka már csak ennek a carpe diem-ségét tanulja el – mindeközben a legidősebb, Jablonczay nagypapa nemi betegségben fetreng halálos ágyán. Rickl és Jablonczay másik két gyermeke közül Margit teljesen felszívódik a család mindennapjaiból, Gizella pedig dns-ének utolsó molekulájáig magában hordozza az anyja kompenzálásának és kegyetlenségének legapróbb mellékhatásait is, annak nagyívűségétől teljesen mentesen. A harmadik generáció egy, a világtól elzárt lány és Kálmánka kalandjainak eredményeként bukkan a világra, látszólag vesztére, hiszen hiába Lenke minden őstehetsége, minden munkába és életbe vetett hite, tisztánlátása és érzékenysége, úgy tűnik, rossz helyre született. Nem tehet mást, minthogy elfogadja sorsát, leszenvedi, amit le kell az elődei után, aztán talán marad esélye élni.
Rendkívül összetett és bonyolult viszonyok szervezik a családi tragédia történetét, Bereményi Géza ebből jellemzően a hierarchia- és kasztharcot exponálja a színpadon. Igaz, hogy Túri Erzsébet díszlete könnyedén hordja magán a kor minden sajátos jellegzetességét, és praktikusan átépíthető a helyszínváltásokkor – amely jelenetenként zajlik, de szerencsére gyorsan –, egyúttal beléjük lehet látni az idő múlásának érzékeltetését. A barna és bordó színek dominanciája építi fel a kort ebben a tágas és finoman bejátszható térben, miközben Tordai Hajnal jelmezei a könnyedséget hivatottak erősíteni, egy-két karaktererősítő szabással, színnel. Az összhang egy következetesen végigvitt formát ad ki eredményül, amelynek a színészek, szinte maradéktalanul átadják magukat.


Szűcs Krisztina, Meszléry Judit, Gere Dénes Ákos
Bajcsay Mária feszesen szemezget Rickl érzelemmentes pillanatiból, és csak pillanatokra billenti meg a kemény és erős nő látszatát, egyfajta kettős szerepjátszást kialakítva színész, szerep és a szerepet játszó szerep között, miközben szinte végig képes megfelelni a lehetetlennek tűnő feladatnak, arra is tartalékolva energiát, hogy tekintetével elcseppentse az elérzékenyülés könnymorzsáit. Szalma Tamás lazaság és törődés között húz párhuzamot id. Jablonczay Kálmán szerepében, nagyvonalúság és figyelmetlenség között ingázik, miközben képes megragadni karaktere őszinte pillanatait. Gere Dénes Ákos Kálmánka flegmaságát, hamisságát, ficsúri negédes költőromantikáját csak jelzésszerűen tudja megfogni, egy nagy ecsettel rajzolt figurából, Terescsik Eszter pedig rendkívül túlbuzgó és hirtelenül túlzó a fiatal Gizella szerepében, míg az idősebb karakterváltozatban már képes pillanatokra megfogni az elnyomottság, az elkeseredettség és a mögötte húzódó ember reakcióit, feszes és merev gesztusokkal. Dobra Mária az eseményekkel sodródva, egy elfogadó, ám saját tudását és képességeit kihasználni tudó, de azokkal tisztában nem levő Lenkét formáz meg, aki csak némely, a vége felé már elnyújtott jelenetekben válik néha kissé hamissá és túlzóvá. Meszléry Judit precízen valósítja meg Bányai Rákhelnek az elvekhez, a valláshoz és a neveltetéshez elszakíthatatlanul kötődő, két lábon járó kvázi zárdaneveldéjét. Csarnóy Zsuzsanna egy barátságos, saját korlátaival tisztában levő, az embert észrevevő és engedékeny Mária Margit nővért alakít. Perjési Hilda önfeledtnek mutatja Emmát, egyszerűbb gesztusokból, de lendülettel építkezik. Módri Györgyi Klárija amolyan tipikus, felvágottnyelvű, a pénz mentén élő cselédlány.
Sorolhatnánk tovább a színészeket, jól és kevésbé jól, de legalábbis korrektül kitalált karakterek sorjáznának a listán. Bereményi rendezői következetessége és fokozatos építkezése mindenképpen elismerésre méltó, és bár néha szappanoperaszerűvé egyszerűsíti a pillanatokat, esetleg összekacsint a nézővel – amelynek könnyed humora sokkal érdekesebb a nagyérdemű számára, mint az a feladat, hogy kövesse a szereplők belső útját – képes élő anyagként kezelni és átadni Szabó Magda lenyűgöző konstrukcióját.
Ez a végtelen monstrum, amely a sorok között burjánzva terebélyesedik el a záróképben, mindent megindokol és mindent lebuktat, visszafelé sülve el. Lenke azzal a nővel akar maradni, vezeklésből, és önmaga elfogadásából, akinek nem tartozik semmivel, Rickl pedig azt a nőt engedi el, aki (életében ilyenként először) önzetlenül mellette maradna, de győz a szeretet és a lehetőség, hogy végre valaki ebben a hatalmas családban kibontakoztassa személyiségét és önmagát. Bár pozitív és reménykeltő a zárás, azt vegyük figyelembe, hogy itt kezdődik az élet. És ahhoz, hogy ezt észrevegyük, csak az előadás mögé kell nézni, bent is, kint is.