Tulajdonképpen érdekes lehet, hogy az est főszereplője, Fábián Gábor vajon Bodó Viktor rendezővé, Patrick Bateman fikciós tömeggyilkossá vagy Jack Bauer tévé-akcióhőssé van-e maszkírozva a Kockavető című előadásban, de valójában mindegy, lehet bármelyikük, ez az előadás nem a miértekről szól. Sokkal inkább érzésekről, amelyek időről időre megkörnyékeznek bennünket: az unalomba, közhelyességbe, színtelenségbe fulladásról, a sekélyes, felszínes gyávaságról, a felettes én protokollerőltető keretszemélyiségének elnyomó hatalmáról. Főhősünk úgy érzi, még diliházba kerülése előtt megtalálta a megoldást a lelkében feltornyosult problémáira: a ráció helyett a véletlenre bízza sorsának alakulását, a kiegyensúlyozott személyiség megalkotásának jegyében.
Kevés időszerűbb téma van ennél, persze a Szputnyik általában – és most is – jól érzi, miről is érdemes beszélnie. A Kockavető című regény 1971-ben jelent meg, az előadás alkotói – Bodó Viktor, Vinnai András, Róbert Júlia és Turai Tamás – pedig egészen remek érzékkel hangszerelik maivá a sztorit, helyesebben nem is a sztorit, mert azt egyfajta töredékes montázstechnika helyettesíti, úgyhogy helyesebb a mű világának pontos ábrázolásáról említést tenni. Ez először is a „minden oké” fojtogató világa, amikor az ember kötelességszerűen és előzékenyen végzi mindennapi teendőit, gépies elégedettséggel nyugtázva a társadalmi elvárásoknak való szüntelen megfelelést. Amikor mindent tudomásul kell venni, jobb híján mosolyogva, amikor az elvárt választ kell adni főnöknek, páciensnek, amikor nem lehet meglepőnek, mulatságosnak, vagy akármilyennek lenni, nincs kilógás, nincs kitűnés: a betagozódás és kognitív disszonanciaredukció felhőtlen közege módszeresen gyilkolja az ember érzéseit, érzelmeit, agysejtjeit.


Gazsó György, Fábián Gábor
Ne kerteljünk: Luke-nak, a magánpraxist fenntartó jeles pszichiáternek a töke tele van ezzel az egésszel. Szürke és unalmas titkárnőjével, egymást ölő érzéketlen hülye gyerekeivel, a feleségével zajló töredékkommunikációval, fiatal lányokat kinyíró páciensével, a terápián mellette rejszoló idiótával. Isteni sugallatot kap: eztán ne pusztítsa energiáit mindig a helyes döntés meghozatala érdekében – adja át a döntést a sorsnak, a véletlennek: a Kockának. S innentől szabad a pálya: megcsalja-e a feleségét? Nyújtson-e segítő kezet páciensének vagy taszítsa végső kétségbeesésbe? Szerelmet valljon a titkárnőjének vagy kirúgja? Luke teljesen átadja magát a vakszerencsének, s eköré egész elméletet épít.
Az előadás a tudat- és idősíkok nyomonkövethető, s ezzel elképesztő szabadságfokot árasztó egymásba játszatásával végig fenntartja a figyelmet. Váratlan és véletlenszerű események, színpadi jelek sorozata határozza meg a produkciót, és ez a véletlen majdnem egészében rendezőelvként hat. Az ötletek, a gegek, a jobb és rosszabb viccek, a szerteágazó popkulturális utalások, a melodramatikus zenei elemek, a kidologozott testjátékok sorozata együttesen avatják a Kockavetőt vad, de a maga kereteit ismerő commedia dell'artévá, kortárs bohózattá, látomásos tudatutazássá, kollektív érzéslenyomattá. Mindezt egy szinte teljesen csupasz térben, néhány elem és a világítás variációjával, már-már bűvésztrükkbe hajlóan teszik. Fábián Gábor magabiztos finomsággal uralja Luke (összes) szerepét: egyszerre maga a megtestesült american dream sikerorientált orvos, megcsömörlött családfő, vágyakozó férfi, szenvedően önreflexív értelmiségi és mániákus, nyugodt pszichopata. A társulat maximálisan érti egymás nyelvét; a vendégek (Gazsó György, Gyabronka József, Terhes Sándor), úgy tűnik, teljes értékűen vesznek részt a csapatjátékban. És ami nagyrészt nem sikerült Vinnai András SZJ 9231 vagy Azaz című drámái esetében, ennél az adaptációnál annál jobban működik: jellegzetes, emlékezetes figurák, kis karikatúrák születnek, az alakok mélységet kapnak, csak példaként: Molnár Gusztáv a lánygyilkos, Jankovics Péter Luke abszolút gyagya fia, Terhes Sándor az önhazug sikeres pszichiáter, Gyabronka József a pap képében teljes értékű karaktereket teremtenek, s ezek minden esetben jól kitalált szerepben segítik a konstrukció érvényesülését.
Aránybeli problémákat persze találunk, a vége felé a rendező kissé túlzón szabadjára engedi a képzelet világát, némely jelenet kissé túlnyúlik (Hair, halak) a kelleténél, a legvégén nem elég előkészített az űrexpedíció, illetve annak drámai végzete Luke számára. Ezzel együtt a Kockavetőben olyan alapvető, és sokszor elrejtett viszonyok, reakciók és minták láthatók, amelyek akár kordokumentumként is értelmezhetők. S mindez Bodó fekete humorába csomagolva érdekes és szórakoztató. A véletlen kizárva.