Bereményi saját darabját ezúttal nem filmre vette, hanem színpadra vitte, szerencsésen kerülve el a mozis remake, illetve az önismétlés csapdáját. A jég hátán is megélő, kereskedésre született férj és a mélyen hívő feleség története abban az időben játszódik, amikor ez a két életforma éppen alkonyát élte, legalábbis a felszínen. Mert hát hiába a nagy eszme, a kommunizmus is csak a pénzből tudta fenntartani magát, ahhoz pedig bizony olyan emberek is kellenek, akik értenek hozzá, és ha valaki, hát Monori érti a pénz nyelvét, éppen ezért általános tisztelet és megbecsülés (illetve félelem és gyűlölet) övezi szerte a vidéken. Aki pedig a pénzre született, az nagyon sokat tud a motivációkról, és könnyen ki is számítja, vagy használja is azt. A következetes értékrendszerrel pedig, úgy tűnik, jól el lehet lavírozni minden körülmények között.



Balikó Tamás, Kovács Zsolt

A körülmények pedig nem jók, de Monorinál van némi brill, az nem kevés aranyat szül, ami az állami monopóliumok időszakában nem tiszta, de annál jövedelmezőbb érték. Az oly sokszor vitatott „pénz beszél” elv pedig a felszínre tör, hiába bármilyen eszme, sokaknak kell az az arany. Monori dörzsöltsége azonban állja a nyikhajok és a pártállam nyomását is, nem dől be sem patetikus álhumanizmusnak, sem az ígéreteknek, csak a jól ismert ösvényen jár, éppen ezért megfoghatatlan: mindig egy lépéssel az ellenfelek/ellenségek előtt jár. Az ár pedig az érzelem elvesztése, a pénz átalakul mindennek a kifejezőeszközévé, legyen az a szabadság, a hűség, vagy a szeretet.

A háztáji történet pedig annak ellenére is izgalmas marad, hogy nem a felszínen durrogtatja az hatáspatronokat, hanem a viszonyok és a „főhős tud valamit, amit mi nem” alapállás kényszeríti a nézőt arra, hogy ezzel az egyébként nem túl szimpatikus, de vitán felül tehetséges emberrel viszonyt alakítson ki. Ehhez Balikó Tamás játéka tökéletesen illik: egyszerre annyira elvetendő erkölcsileg a határtalan önimádat, a pénzéhség és a kvázi rabszolgatartás, mint amennyire csodálatra méltó a fifika, az életre valóság és a kornak való hideg megfelelés melletti lehető legnagyobb szabadság megtartása. Pont emiatt a tökéletes illeszkedés miatt róható is fel, hogy némiképp kívül marad a karakteren, nem adja át magát neki teljesen, nem megy benne annyira mélyre, mint lehetne, pedig ez esetben biztosan még sokkal távolabbra is szólna ez a Monori, mint a pécsi szabadtéri színház Káptalan utcai nagyszínpada.



Bukszár Márta, Köles Ferenc, Balikó Tamás

Már csak azért is, mert mind Széll Horváth Lajos mindenek felett lojális és hálás Bercije, mind Szegezdi Róbert fél mozdulatokból is értő, némán is folyamatosan súllyal jelen lévő Tulipánja, vagy Köles Ferenc (Gombacsik) és Zayzon Zsolt (Tibor) puhagerincű vagy éppen teljesen gerinctelen lumpenjei, vagy Kovács Zsolt Monorihoz hasonlóan ambivalens, egyszerre finom és gátlástalan, szenzitív és érzéketlen Skultétije egyaránt értik és érzik a figurákat, amit hibátlanul helyeznek el a kor és az előadás kontextusában is. Nem így a női főszereplők, amik mintha kibontatlanul hevernének parlagon: sem Herczeg Adrienn szentfazékká visszafejlődött Monorinéje nem tudja tartalommal megtölteni a klerikális öntudatot, sem a Darabont Mikold által játszott Marika nem tudja megindokolni a folyamatos apagyűlöletet és permanens százhúszszázalékos lelki forrongást.

A lezárás esetlegességének (az erkölcsi mondanivaló nehezen értelmezhető, légből kapott levonása) ellenére is az előadásnak sikerült elkerülnie az egydimenziós egyszerűséget, sőt, felszín alatti krimi is ki tud bontakozni, amihez Darvas Ferenc komponált kellemesen érzelmes, a történet szürke romantikájához illő, hatásos zenét. Pénz vagy Isten? Nem lenne jó, ha kényszerűen kellene választanunk a kettő közül.