Az Apacsok egyszerre indián- és ügynöktörténet, de nem Amerikából, hanem a magyar közelmúltból, az 1960-as évekből. A valós alapokon nyugvó, a Radnóti Miklós Színház színészeire írt darabot tavaly mutatták be először Török Ferenc rendezésében. Most az egyik szerző, Bereményi Géza saját maga állította színpadra Zalaegerszegen.
A történet röviden: a filmrendező unoka nagyapja emlékiratai alapján annak az apacs hagyományokat követő baráti társaságnak az életét szeretné megfilmesíteni, ahová nagyszülei is tartoztak, a kuratóriumi ülésen azonban kiderül, hogy a nagyapát beszervezték, folyamatosan jelentett a „törzs” tagjairól, és közvetett szerepe volt a törzsfőnök halálában is. Az unoka felelősségre vonja nagyanyját, aki szándékosan eltemette magában ezeket az emlékeket, és egy hazug, idealizált képet rajzolt gyermekének és unokájának az USA-ba emigrált és ott elhunyt férjéről.


Ecsedi Erzsébet, Kiss Ernő, Kovács Olga, Nagy Péter
A darab rövid klipekből áll össze, ráadásul az időszerkezete is sajátos: a jelenből indul, innen lépeget vissza a mélypontig, Szoboszlai (Szürke Sas) haláláig, hogy aztán újra visszalépegessen a jelenbe. Ez a töredezettség adja a színpadra állítás egyik nehézségét, amit Bereményi Géza úgy oldott meg, hogy a rendelkezésre álló teret két részre osztotta, és a jelenetek felváltva játszódnak az egyik vagy a másik oldalon, miközben a vászonnal takart térfélen észrevétlenül átrendezik a színpadot. Ezzel a megoldással filmszerűvé tudja tenni az előadást, és kiküszöböli azokat a zökkenőket, amelyeket a Radnóti Színházban a folyamatos átrendezés, a bútorok ki-becipelése okozott. A látványtervező, Gauder Áron itt is vetített hátterekkel és az eléjük helyezett néhány bútordarabbal dolgozott. Az animációt azonban, ami a Radnótiban még izgalmasabbá tette a látványvilágot, itt mellőzte, igaz, az előadás helyszínének, a Városi Művelődési Központnak az adottságai ezt talán nem is tennék lehetővé. Cseh András jelmezei nagyon találóak, pontosak, és az utolsó kis részletig kidolgozottak.


Nagy Péter, Mészáros András
A szereposztásnak pedig az a sajátossága, hogy a színészek több szerepet is játszanak egyszerre, pontosabban jelenetenként váltakozva: nagyapát és unokát, apát és fiút, vagy éppen a nagyapa és az unoka feleségét. Nagy Péter Horváth nagyapaként (és itt persze a nagyapa ifjúkorára kell gondolni) naivan hisz, vagy legalábbis hinni akar abban, hogy a csapatért és nem a csapat ellenében jelent. Amikor rájön, hogy akaratlanul is barátja vesztét okozta, elveszti a lába alól a talajt. Unokaként bátrabb, számon kéri az igazságot, persze, tét nélkül könnyebb bátornak lenni. Szegezdi Róbert az indián eszmékben szinte romantikus pátosszal hívő, tiszta lelkű nagyapát, és keserű, a családi tragédia terhével élő fiút játszik. Ecsedi Erzsébet igazi terepe a házmesterként játszott néhány perces szerep, abban igen jól eltalálja az épp annyira sajnálkozó, mint amennyire kárörvendő, kíváncsi, semmiből kimaradni nem akaró öregasszonyt. Nagymamaként inkább a klisékre hajaz az alakítása, de talán azért is, mert a darab nem bánik túl jól a női szereplőkkel, Kovács Olga és Pap Lujza is a családért mindent feláldozó, ha kell, mindhalálig hallgató asszony és anya skatulyáján belül tud csak mozogni.
A legérdekesebb kérdés – ami a jelen esetben biztosan egybeeső szerzői és rendezői szándék egyik központi gondolatának látszik – az, hogy miért játssza ugyanaz a színész, itt most Kiss Ernő, a tartótisztet és Horváth apját. A ruhatár előtt sorban állva elkaptam egy beszélgetést, ahol két néző azt próbálta megfejteni, hogy mi köze lehetett a tartótisztnek a családhoz. Azon kívül, hogy tönkretette az életüket, semmi, válaszoltam volna legszívesebben, hiszen ők a rokoni kapcsolatokat kutatták. Vélhetően a szerzők ezzel a választással éppen a bűnösök és az áldozatok közötti igencsak képlékeny határvonalat szerették volna érzékeltetni. Hiszen a tartótiszt is áldozat valahol, ő is a saját életét menti, amikor a forradalom idején készült, számára komoly veszélyt jelentő fényképét akarja visszaszerezni. Kiss Ernő alakításának épp az a csúcspontja, amikor a nagyapa mindezt a fejére olvassa, ő meg csak ül, és az átélt rettegéstől lárvaszerűvé és üressé válik az arca, eltűnik belőle mindaz az okos és végtelenül cinikus, a mások érzelmeivel és félelmeivel játszó életerő, ami addig jellemezte.


Nagy Péter, Kovács Olga, Pap Lujza, Kanda Pál, Urházy Gábor László, Mihály Péter
Manapság sok szó esik arról, hogy a színház nem rólunk szól, hogy a jelenünkre reflektáló darabok helyett ugyanazokat az unalomig ismert és ismételt darabokat állítják színpadra újra és újra. Az Apacsok a kevés ellenpélda közé tartozik, rólunk szól, mindannyiunkról, akik itt élünk Amnéziában, a tudatunk alá tuszkolva mindazt, amire nem akarunk emlékezni, hiába tudjuk József Attilától, hogy „a multat be kell vallani”, hogy aztán „békévé oldja az emlékezés”. Igaz, a nagymama előadást lezáró mondataiból úgy tűnik, Bereményi nem nagyon bízik abban, hogy ez a közeljövőben megtörténhet.