7óra7

Amnéziában élni
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Amnéziában élni

2010. 10. 18. | Turbuly Lilla

Az Apacsok egyszerre indián- és ügynöktörténet, de nem Amerikából, hanem a magyar közelmúltból, az 1960-as évekből. A valós alapokon nyugvó, a Radnóti Miklós Színház színészeire írt darabot tavaly mutatták be először Török Ferenc rendezésében. Most az egyik szerző, Bereményi Géza saját maga állította színpadra Zalaegerszegen.
A történet röviden: a filmrendező unoka nagyapja emlékiratai alapján annak az apacs hagyományokat követő baráti társaságnak az életét szeretné megfilmesíteni, ahová nagyszülei is tartoztak, a kuratóriumi ülésen azonban kiderül, hogy a nagyapát beszervezték, folyamatosan jelentett a „törzs” tagjairól, és közvetett szerepe volt a törzsfőnök halálában is. Az unoka felelősségre vonja nagyanyját, aki szándékosan eltemette magában ezeket az emlékeket, és egy hazug, idealizált képet rajzolt gyermekének és unokájának az USA-ba emigrált és ott elhunyt férjéről.
Apacsok, Hevesi Sándor Színház

Ecsedi Erzsébet, Kiss Ernő, Kovács Olga, Nagy Péter
A darab rövid klipekből áll össze, ráadásul az időszerkezete is sajátos: a jelenből indul, innen lépeget vissza a mélypontig, Szoboszlai (Szürke Sas) haláláig, hogy aztán újra visszalépegessen a jelenbe. Ez a töredezettség adja a színpadra állítás egyik nehézségét, amit Bereményi Géza úgy oldott meg, hogy a rendelkezésre álló teret két részre osztotta, és a jelenetek felváltva játszódnak az egyik vagy a másik oldalon, miközben a vászonnal takart térfélen észrevétlenül átrendezik a színpadot. Ezzel a megoldással filmszerűvé tudja tenni az előadást, és kiküszöböli azokat a zökkenőket, amelyeket a Radnóti Színházban a folyamatos átrendezés, a bútorok ki-becipelése okozott. A látványtervező, Gauder Áron itt is vetített hátterekkel és az eléjük helyezett néhány bútordarabbal dolgozott. Az animációt azonban, ami a Radnótiban még izgalmasabbá tette a látványvilágot, itt mellőzte, igaz, az előadás helyszínének, a Városi Művelődési Központnak az adottságai ezt talán nem is tennék lehetővé. Cseh András jelmezei nagyon találóak, pontosak, és az utolsó kis részletig kidolgozottak.
Apacsok, Hevesi Sándor Színház

Nagy Péter, Mészáros András
A szereposztásnak pedig az a sajátossága, hogy a színészek több szerepet is játszanak egyszerre, pontosabban jelenetenként váltakozva: nagyapát és unokát, apát és fiút, vagy éppen a nagyapa és az unoka feleségét. Nagy Péter Horváth nagyapaként (és itt persze a nagyapa ifjúkorára kell gondolni) naivan hisz, vagy legalábbis hinni akar abban, hogy a csapatért és nem a csapat ellenében jelent. Amikor rájön, hogy akaratlanul is barátja vesztét okozta, elveszti a lába alól a talajt. Unokaként bátrabb, számon kéri az igazságot, persze, tét nélkül könnyebb bátornak lenni. Szegezdi Róbert az indián eszmékben szinte romantikus pátosszal hívő, tiszta lelkű nagyapát, és keserű, a családi tragédia terhével élő fiút játszik. Ecsedi Erzsébet igazi terepe a házmesterként játszott néhány perces szerep, abban igen jól eltalálja az épp annyira sajnálkozó, mint amennyire kárörvendő, kíváncsi, semmiből kimaradni nem akaró öregasszonyt. Nagymamaként inkább a klisékre hajaz az alakítása, de talán azért is, mert a darab nem bánik túl jól a női szereplőkkel, Kovács Olga és Pap Lujza is a családért mindent feláldozó, ha kell, mindhalálig hallgató asszony és anya skatulyáján belül tud csak mozogni.
A legérdekesebb kérdés – ami a jelen esetben biztosan egybeeső szerzői és rendezői szándék egyik központi gondolatának látszik – az, hogy miért játssza ugyanaz a színész, itt most Kiss Ernő, a tartótisztet és Horváth apját. A ruhatár előtt sorban állva elkaptam egy beszélgetést, ahol két néző azt próbálta megfejteni, hogy mi köze lehetett a tartótisztnek a családhoz. Azon kívül, hogy tönkretette az életüket, semmi, válaszoltam volna legszívesebben, hiszen ők a rokoni kapcsolatokat kutatták. Vélhetően a szerzők ezzel a választással éppen a bűnösök és az áldozatok közötti igencsak képlékeny határvonalat szerették volna érzékeltetni. Hiszen a tartótiszt is áldozat valahol, ő is a saját életét menti, amikor a forradalom idején készült, számára komoly veszélyt jelentő fényképét akarja visszaszerezni. Kiss Ernő alakításának épp az a csúcspontja, amikor a nagyapa mindezt a fejére olvassa, ő meg csak ül, és az átélt rettegéstől lárvaszerűvé és üressé válik az arca, eltűnik belőle mindaz az okos és végtelenül cinikus, a mások érzelmeivel és félelmeivel játszó életerő, ami addig jellemezte.
Apacsok, Hevesi Sándor Színház

Nagy Péter, Kovács Olga, Pap Lujza, Kanda Pál, Urházy Gábor László, Mihály Péter
Manapság sok szó esik arról, hogy a színház nem rólunk szól, hogy a jelenünkre reflektáló darabok helyett ugyanazokat az unalomig ismert és ismételt darabokat állítják színpadra újra és újra. Az Apacsok a kevés ellenpélda közé tartozik, rólunk szól, mindannyiunkról, akik itt élünk Amnéziában, a tudatunk alá tuszkolva mindazt, amire nem akarunk emlékezni, hiába tudjuk József Attilától, hogy „a multat be kell vallani”, hogy aztán „békévé oldja az emlékezés”. Igaz, a nagymama előadást lezáró mondataiból úgy tűnik, Bereményi nem nagyon bízik abban, hogy ez a közeljövőben megtörténhet.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr308004565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása