Az Édes fiaim Arthur Miller korai drámája, amellyel első komoly sikerét aratta. 1947-ben írta, így nem csoda, hogy a történet az éppen lezárult háborúhoz kötődik. Ettől azonban korántsem lett kurzusdarab, hiszen olyan, minden korszakban érvényes erkölcsi-lelkiismereti dilemmákat boncolgat, mint a felelősségvállalás, a kegyesnek vélt hazugságok, elhallgatások következményei, a gyász határai, de legfőképpen az apák és fiúk, szülők és gyermekek közötti kapcsolatok. A soproni előadás mindezt átélhető módon állította színpadra.
Nyitóképként egy kivetített családi fotót látunk: tisztes polgári család, apa, anya, mellettük két oldalról a két, katonai egyenruhába öltözött fiú, mögöttük a remény szivárványa. A fiúk közül az egyik, Larry, három évvel ezelőtt, egy berepülés alkalmával eltűnt, anyja azonban azóta is visszavárja. Eddig a történet fájdalmasan ismerős: sok tízezer magyar családból tűntek el úgy emberek akár a Don-kanyarnál, akár internáló táborokban, hogy hosszú évekig semmit nem lehetett tudni róluk, és a családtagoknak csak a várakozás és a remény maradt. De legtöbbször fel sem merült még a lehetősége sem, hogy a tragédiához – ha csak áttételesen is - bármelyik családtagnak valamilyen köze lehetne, így okolhatták a történelmet, a sorsot, másokat. Ebben a drámában viszont éppen arról van szó, hogy mi történik akkor, ha a felelőst a családban kell keresni. És az anya azért is reménykedik a végtelenségig, mert pontosan tudja, hogyha a fia valóban meghalt, akkor nem csak őt, de a haláláért valamilyen módon felelős férjét is elveszíti.
A rendezés az elhallgatásokkal, a békés polgári élet látszatával összetartott család széthullására, az idealizált apakép megsemmisülésére helyezi a hangsúlyt. A másik oldalról viszont Larry volt menyasszonyának és testvérének azzal kell szembesülniük, hogy nem hittek évek óta börtönben lévő édesapjuk ártatlanságában, és maguk is elítélték, megtagadták őt. Az eleinte szinte észrevehetetlen hajszálrepedések az emberi kapcsolatokban épp úgy robbanáshoz és tragédiához vezetnek, mint a repülőgép-alkatrészek eltitkolt hajszálrepedései.
Kerényi Imre 2005-ben már megrendezte a darabot a Madách Színházban, mégpedig ugyanezekkel a főszereplőkkel: Piros Ildikóval, Huszti Péterrel és Viczián Ottóval. Az akkori bemutatóról készült fotókat nézegetve revideálnom kellett azon álláspontomat, hogy a büdzsé szűkössége miatt láttuk ugyanazt a kerti garnitúrát, ha jól számolom, két év alatt a harmadik darabban a soproni színpadon, a Bob hercegből már ismerős műzöldekkel, valamint A muzsika hangjában alkalmazott háttérvetítéses megoldással kiegészítve. Ugyanis a képek szerint Budapesten is ugyanígy rendezte be a játékteret a rendező, és ez a tér, ha részleteiben finomítható lenne is, egészében jól szolgálja az előadást. A jelmezek (Tiara munkái) utalnak a korszakra, és összhangban vannak a karakterekkel, egyedül Magyar Tímea (Ann) második felvonásbeli vadtarka ruhája tűnik melléfogásnak.


Huszti Péter és Viczián Ottó a Madách Színház előadásában, 2005-ben
Piros Ildikó szerepformálásában a vak remény váltakozik a józan racionalitással. Kate Kellerje a mindennapokba, az újságok megkerült katonákról szóló híreibe kapaszkodik, de tudat alatt pontosan tudja, hogy mi történt. Egy-két túljátszott pillanattól eltekintve szép, hiteles alakítást nyújtott. Viczián Ottó a fiú szerepében meggyőzően járta végig az apjával szemben táplált illúziók elvesztésének stációit. Magyar Tímeának viszont még túlságosan nagy falatnak bizonyult a Keller család érzelmeit katalizáló, „végzet menyasszonya” szerep, többször átcsúszott a mesterkélt szerepjátszásba. Huszti Péter Joe Kellerként az előadás kezdetén joviális, a megváltoztathatatlanba belenyugvó, családja és környezete tiszteletét élvező pater familias. Az első felvonásban kissé enervált volt, az emeleten sokszor a hangját is alig lehetett érteni. A darab második felében azonban emlékezetes és megrázó alakítást nyújtott, ahogy tettével most már nyíltan szembesítve és szembesülve néhány perc alatt roskatag öregemberré vált.
Az utolsó negyedóra egyébként is jócskán megemelte az egész előadást, és a teatralitás csapdáját jó érzékkel kikerülve hozott létre igazi, jó értelemben vett drámát a színpadon és feszültséget a nézőtéren, kérdésfelvetései pedig biztos, hogy egy ideig még ott dolgoztak a hazatérőkben.