Dóczy Péter, Rékasi Károly, Baghy János
Bánfalvy Ági rendezői koncepciója szerint a Figaro házassága egy klasszikus vígjáték, így is adja elő, nélkülözve bármilyen újdonságot. Célja rávilágítani arra, hogy az emberi kapcsolatok nem változnak maguktól évszázadokon keresztül sem, de mindig volt és van mód arra, hogy változtassunk a dolgokon. Elég egyértelmű megoldást kapunk a végén, és ezzel együtt egy elég lehetetlen helyzetsorozat megoldása is megtörténik. Így azonban a fő szál problémája helyett a mellékszálak helyzet- és jellemkomikumán van a hangsúly.
Nagy a dilemma, hiszen a nézők szórakoztak, és az előadás nem tűnik száraznak – mégis üres, mondhatni: hosszabb távon hatástalan. A gyors és velősnek tűnő dialógusokon túl nem lehetett egyértelműen megfogni azt, hogy mi is a rendező állásfoglalása, kérdése, célja az előadással (a puszta szórakoztatáson kívül). Ha az egyszeri néző nem fogja össze a drámai helyzet értelmét, akkor mintha nem is lett volna. Talán nem is volt.


Jelenet az előadásból
Az értelmezés megelégszik azzal, hogy a műből összeszedje az összes humoros elemet úgy, hogy minden poén kellőképpen csattanjon, és gyakorlatilag ennyi az egész munka vele. Egy kivételesen jó darab, olcsó megvalósításban, egyszerű, kézzel festett sík díszletekkel, értelem nélkül, üresen hagyva. A színészek, úgy tűnt, megteszik azt, amire vállalkoztak: szép jelmezekben elmókázzák nekünk a történetet. Találkozhatunk Rékasi Károllyal, Harmath Imrével és Bánfalvy Ágival, akik a szappanoperát elég gyakorlott módon adják elő, és jól kiegyensúlyozzák az ifjabb fellépők játékát. Az előadás egészében pedig olyan, mintha lenne benne valami, de valójában messze áll attól, hogy mellbe vágjon, hogy valami történjen.
De legalább jót mulattunk.