Latex bőrcuccokban punk és lightrock zenére előadni egy Katona József–Spiró György-drámát elég meredek, de miért pont így ne lehetne. A hatalomba beleőrült emberek elkorcsosult ösztöneihez és öncélú öldökléséhez ez első blikkre még jól is passzol. Főleg, ha az egész előadás a paródia égisze alatt tulajdonképpen groteszk gúnyrajzot kíván adni a lélek sötét oldaláról. Az expresszív forma azonban annyira beszűkíti az értelmezési tartományt, hogy az előadás végtére is felfalatik általa, és meglehetősen ellentmondásossá válik.
Az egyik pillanatban ugyanis jól adagolt feketekomédiát, a másikban pedig öncélú hatásvadászatot látunk, a kettő között pedig színes jelmezekkel palástolt kissé izzadságszagú történetvezetést, amely jószerivel attól függ, hogy melyik színész mennyire kíván komolyan elmélyülni a némafilmes teátralitásban, és a szélsőségek adta stílusgyakorlatokban. Meg attól, hogy Iványi Árpád díszletét az ízlésesség határait feszegetően komolyan véve, milyen elánnal használják (pl. a műanyagcsecsemő földhöz vágása kínosan kontextusideg elem).


Nagy Viktor, Stefanovics Angéla
A római helytartó Titus Vespasianus unatkozó Caligulaként, kissé kevesebb intelligenciával ugyan, de mégis a hatalom esztelen kiélésében találja meg fétisét, lelkesen gyakorolva azt kicsiben és nagyban egyaránt. Az emberi kiszolgáltatottságra és testi-lelki nyomorára épít akkor is, amikor Jeruzsálem ostromakor a zsidókat önnön vérük ellen fordítja, megalázza és saját örömére kihasználja őket. Megteheti, hiszen nála a fegyver, alattvalói között pedig ott van a zsidók királynője és főpapja. A képletet Almási-Tóth András nem bonyolítja túl: a korcs emberi posvány mellett mindössze az álszentség paródiájának adódik nagyobb terep, de csak szélessége van az előadásnak, mélysége nem sok, hiszen a lélek, mint komplex valami nem kap helyet még a sorok között sem.


Stefanovics Angéla, Lengyel Tamás
A szereplők közül kétségtelenül Stefanovics Angéla megy neki a legfelszabadultabban a feladatnak, és élvezetes paródiát hoz létre az átlátszóan kombináló hisztérika, Berenice szerepéből. A groteszkben Nagy Viktor (Florus) bizonyul erősnek, a kétszínűségben Lengyel Tamás (Flavius). Horváth Illés Titusként szélsőségek között mozgó, de nem meghasadt személyiség, igaz, valódi személyiség felvázolására nincs sem alkotói igény, sem lehetőség. A többi szerep és színész sokkal kevésbé van a helyén, sem a hadvezérek (Haas Vander Péter, Petyi János, Hayth Zoltán), sem az idős házaspár (Törköly Levente, Egri Kati) nem tud sem komikus, sem tragikus szinten hozzákapcsolódni az előadáshoz. Lévay Viktória gyerekevő Máriája (Jeruzsálemben gyerekevő Mária azért nem akármi) pedig teljesen súlytalan marad.
Az így létrejött, vélhetően alternatívnak szánt előadás Katona József Spiró György által átdolgozott darabjának egy felszínes és hatásvadász értelmezését adja, releváns kérdésfelvetésre gyakorlatilag alkalmatlan, mindössze bólogatni lehet, hogy milyen kegyetlen ez a mi kis emberi fajunk, hatalmasok és földönfutók egyaránt. Ami miatt viszont nem válik az előadás súlyosan demagóggá, az a végig előtérben tartott komikus keret. Így legalább polgárpukkasztás nem lett a dologból.