Mert elkeserítő olyan világban élni, amelyben minden sémákra épül. Amelyben az embereknek elég egy-két jó szó (az olaj) ahhoz, hogy elhiggyék: foglalkoznak velük. Amelyben mindenki könnyen beletanul abba, hogyan álljon a hierarchia csúcsán. Amelyben az elvek csupán a szólamok szintjén léteznek, de a tett szükségszerűen bukással jár. Molnár Ferenc kiváló írói kvalitását dicséri az, hogy ezt a meglehetősen sötét világképet képes olyan burokba csomagolni, amely könnyed és szórakoztató. Molnárt ezért sem lehet bohózatként játszani, ha jól sikerül az előadás, az ember valamivel távozik a nézőtérről.



Kern András (Egy, kettő, három)

Szabó Máté rendezőnek érzékelhetően határozott elképzelései vannak erről a világról. Az Egy, kettő, három esetében talán ezért is választott sematikusan modernfehér díszletet, háttérben egy városmakettel – mintha egy tévés talk-show-t látnánk: „átváltoztatjuk!” – szól a jelszó. A kép középpontjában az asztal mögött trónoló makulátlan eleganciájú moderátor, akinek minden ötlete megvalósulhat, hiszen egyetlen csettintésére ugrik a világ. A dolog csak pénz kérdése, pedig lehetetlen küldetésnek tűnik az, hogy az amerikai vállalkozó lányát bekebelező vérbalos lelencgyerekből a legfelsőbb finom társaságba is beilleszkedő grófcsemetét varázsoljon. Az átváltoztatás-show versenyzőjének nyereménye egy remek házasság, egy gyerek, egy jó állás.

A versenyző – Fusz Antal személyfuvarozó – (Juhász István) hagyja, hogy az történjen vele, aminek történnie kell. Csak a látszat kedvéért, a maga megnyugtatására jelzi, hogy van véleménye, majd tudomásul veszi, hogy nem hallgatják meg azt. Aláveti magát az akaratnak. Nohiszen, nagy meggyőződése lehet neki. Viszont nem adja olcsón. Mégha a házasság a tündérien naiv Lydia kisasszonnyal (Kovács Patrícia elragadó alakítása) a lány részéről csak múló hóbort is csupán, akkor is jól jön ki belőle. Harkányi Endre Titkára szakszerű, pontos, elegáns és gazdája minden rezdülését ismeri.



Juhász István, Reviczky Gábor, Józan László (Egy, kettő, három)

Kern András alakításának a lényege, hogy érzéketlenül levezényelje ezt az egész lelki mészárszéket. Láthatóan a cél szentesíti minden eszközét, kost was kost. Közben eljátssza, hogy olajozza a gépezetet, eljátssza, hogy elfoglalt, eljátssza, hogy koordinál, mindent eljátszik. S ebből az alapállásból tökéletesen érthető az a felszabaduló keserűség, amelyet Kern az utolsó mondatba présel, és ami visszamenőleg megváltoztatja az egész előadást.

Az Egy, kettő, három amúgy óraműpontosságot és tökéletes ritmust igénylő darab. Ebből a szemszögből egyelőre deficites az előadás: időnként akadozik, döcög, nem szalad flottul előre annyira, amennyire a darab érezhetően tudna szaladni. Ez a lassabb haladás testhezállóbbnak tűnik Az ibolya esetében, amely a kulisszák mögé helyezi a cselekményt. A kórustagokat kereső, ám szeretőaspiránsokkal beszélgetni kényszerülő színigazgató, illetve a vele szerepet cserélő fiatal zeneszerző, valamint a kedves Ilonka története tulajdonképpen groteszk tanmese a szerepek determinált leosztásáról. Ennek megfelelően Khell Csörsz díszletei is realisztikusabbak (hiszen végtére is valóban egy színpadtéren vagyunk), ám a darab is „csupaszabb”, s mintha ez látszana a rendezői ötleteken, illetve azok hiányán is. Míg az Egy, kettő, háromnál egy one-man show-t látunk kiteljesedni, itt sokkal inkább egyenrangú a leosztás a színészek között. Reviczky Gábor teátrális, hirtelen, de nagyszívű színigazgatójának Szemenyei János kissé heves, túlzó zeneszerzője jó partner, a kóristanéságra pályázók közül Igó Éva karikatúrája söpri be a nézői nyílt tapsot, Bata Éva megejtően kedves Ilonka (bár a figura némileg túlhatalmasodik a betöltött szerepen), Kern András rezignált szolgája pedig a maga egyszerűségében remek, és itt rendre kiválóan időzített alakítás.



Kovács Patrícia (Az ibolya)

A három óra kétséget kizáróan kellemes kikapcsolódás és nagy siker. Még a maradandó előadás ígérete is meglenne, ehhez azonban az kellene, hogy az olaj az előadás gépezetében is a helyére kerüljön.