A Kárpát-medencei társadalmak szocializmuson, illetve egyéb, a történelem nem túl fényes lapjaira tartozó színezetű diktatúrán edződött népei az urambátyám-elv mentén kitermelt ordító önellentmondásaival, összeeszkábált, lavírozó életekkel és kollaboráns kapcsolatokkal, kurblis Zsigulival, zúgó Orion tévével és a fennen hangoztatott panaszáradattal, nem ismeretlenek előttünk. Egy ilyen országban mindent a sufnituning, a hozzá nem értés, meg persze a generációs tisztelet (avagy tiszteletlenség) határoz meg. Ez a buheraország-miliő nemhogy a nem túl távoli múltunkat, de maróan aktuális jelenünket is valahol nagyon hűen tükrözi. Inkább azonban tükrözhetné, ha lenne, aki megtartaná ezt a tükröt.
Az, hogy Du¹an Kovaèeviæ drámája kíméletlen pontossággal jellemzi a kelet-európai falusi létezést alapvetéseiben meghatározó hagyományokat, protokollokat, rutinokat és szokásokat, az elvitathatatlan. Egyszerre ellenállhatatlanul vicces, gúnyos, szomorú és nyomasztó, összességében tökéletes lenyomata a posvány szimultán édes és keserű egymásra utalt kilátástalanságnak. Groteszk jellege miatt azonban könnyű paródiának is tűnhet az egyébként igen nagy mélységeket bejáró történet, nem beszélve a sok ízes (és meglehetősen kreatív) káromkodás adta pikantériáról, amely – különösen Spiró György szabatos, szellemes, nyelvvel játszó fordításában – csak erősíti ezt a jelleget.
Hegedűs Zoltán, Csémy Balázs
Réczei Tamás rendezésében Kovaèeviæ alapanyaga mintha ezt (és csak ezt) a paródiát kívánná megeleveníteni a színpadon, figyelmen kívül hagyva minden mélyebb ok-okozati összefüggést. Ebből következően az elején nem nagyon lehet eldönteni, hogy az éktelen ripacskodás, a szinte dadáig hatoló commedia dell'artéba öltött produkció vajon mibe fog kifutni, hiszen három öregember harsány vircsaftjának követése önmagában meglehetősen idegőrlő nézői feladat. Nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy Réczei Tamásnak tulajdonképpen semmi viszonya nincs ahhoz, amiről beszél, amely gondolat akkor válik igazán mély benyomássá, amikor a rendező érzékelhetően a háttérbe szorul, és Kőszegi Ákos (102 éves Topaloviæ), Fazakas Géza (79 éves Topaloviæ) valamint Hegedűs Zoltán (44 éves Topaloviæ) elkezdenek a karaktereken belül szabadon dolgozni. Ekkor, az autóban játszódó jelenetben először, hármasukból fel-felsejlik valami háttérben szerveződő különös „érdekházasság”, amely a túlélés egyetlen útjának mutatkozik. Az ő színészi teljesítményük Kántor Zoltán manírfoszlányokból álló, minden természetességtől mentes Pokol Gyenkája fényében pedig különösen összetettnek és üdítőnek hat, egyben arról is árulkodni látszik, hogy munkájukhoz jelentősebb rendezői mankó nem párosult.
Kőszegi Ákos (lent), Kántor Zoltán, Csémy Balázs
Ebből az érdekszövetségből szeretne kitörni Mirko, aki világ körüli útra akar szökni Krisztával, itt hagyva mindent, új életet kezdeni egy kevésbé terhelt világban. Ez azonban nem az a közeg, amelyből csak úgy ki lehetne lépni, így a tragédia megtörténik, amelynek igaz súlyt tud adni Csémy Balázs végső monológja és Zeck Juli néma jelenségének halála, de ez mindössze az utolsó néhány percnek a szigetszerű eredménye, nem pedig egy gondosan kidolgozott, átgondolt és végigvitt rendezői koncepció kiteljesedése. Ennek hiányában pedig a paródiajelleg is csak jelleg marad, hiszen nincs megteremtve az a közeg, amelyből az táplálkozhatna. Így pedig az ízes káromkodások sem találják meg a helyüket, általában szimpla vulgarizmusok, néha önmagukért való kötőszavak, és csak a legritkább esetben poentírozott megjegyzések, de az előadás sem indokolja magát, alternatív kísérletnek tűnik, nem pedig teljes és zárt rendszerű műegésznek.
Az előadás így tartalmilag sokkal inkább hasonlít a tankönyvekből visszaköszönő szocializmus ferde képére, semmint a ma is nap mint nap tapasztalható, éppen ezért általános érvényű buheraország virágkorára. Így ez nem tud sokkal több lenni, mint egy kis ízelítő egy következmények nélküli világ tragikus következményeiről szóló mű motívumtáránál, amely egyszerűen csak ismerősen dereng valahonnan, talán nem is olyan távolról.
