Kár, hogy a színpadon önazonosnak, rezignáltan indulatosnak és hitelesnek tűnő Verebes Istvánról pont tudjuk, hogy a minap lett színigazgató a Mikroszkópon, márpedig az politikai hátszél nélkül nem jött volna össze. (Sajnos.) Így a politikával való „leszámolásról” beszélni az önhiteltelenítés kockázatával jár, s kétségessé teszi a celebléttel való hasonló aktus motivációinak hitelességét is. Erről pedig azért érdemes beszélni, mert a látszattal szemben a 6 celeb keres 1 szorzót valójában one-man show: Verebes egyszemélyi vallomása arról, hogy hogyan látja ő Fekete Pákót, Voksán Virágot, Mónikát, Joshi Bharatot, Kapócs Zsókát, Kelemen Annát, Kiszel Tündét, Anettkát, Bajor Imrét, Havas Henriket, a Blikket, az RTL-t, az Aktívot, Győzikét, Steiner Kristófot, Pataky Attila feleségét, Soma „gésamamát”, az emeltdíjas telefonos vetélkedőket és vajákosshow-kat, a sztárkereső műsorokat, Gesztesi Károlyt, Liptai Klaudiát, Hajdú Pétert, Sarka Katát, Maya Goldot, Benkő Dánielt, Geronazzo Máriát és valahány név a naptárban.



Kokas Piroska, Lázár Balázs

Ahogy sorjáznak a nem túl szellemes műsorparódiák (mert az előadás ezeknek a sorozata tulajdonképpen, reflexióként megfogalmazott zeneszámokkal kiegészítve és Verebes monológjaival összekötve), valójában egyetlen pillanatra sem tudok elmosolyodni: amit Verebes a színpadra tesz, az csupán egy lehetséges változata ezeknek a csak a médiában létező ikonoknak, és ez elég szomorú. Sőt: lesújtó. Elrajzolt karakterek, persze – csakhogy az „eredetik” is éppen eléggé elrajzoltak. (Bár eredetiségről beszélni ebben a körben elég erős nonszensz.) Bármikor lemehetne a televízióban szinte ugyanez a „sztárhírek”-blokk, szinte ugyanez a beszélgetős műsor. Verebes ebben a közegben nem tud elég erős lenni ahhoz, hogy megmutassa az ikonok mögött rejlő semmit, illetve az azok mögött lévő motivikát, azokét, akik elénk tárják őket nap mint nap. Ehhez a jelen zenés színházi publicisztika-jellegnél sokkal-sokkal erősebb forma, erősebb színházi keretek kellenének (rendező, díszlet, színészek), és ahogy ezen sem igazán lehet nevetni, azon talán még kevésbé lehetne.

Azonban Verebes jó színházi érzékkel bír: mivel nem tud elég erős lenni a szöveg, ezért vaskos akar lenni. Személyeskedésszámba menő, felszínes, külcsíni poénok puffannak el. A közönség azonban hálásan fogadja őket, taps és nevetés, és amikor az exploitalk-paródia közepén az ál-Mónika arra szólítja fel a publikumot, hogy köszöntség az erőszakos feleségverő vendéget, amire a közönség reflexszerű ovációban tör ki, arra gondolok, hogy amit itt látunk, az valójában a nézőkről szól. Verebes ugyanis a konferanszok között fent ül egy erkélyen, és nézi az előadást. Egyszer, talán kétszer mosolyodik el összesen.



Balázs Andrea, Falvai András, Kassai László

Sajnos a forma nem színházi; a Karinthy Színház szerény körülményei ugyan némileg elvonttá teszik a közeget (hiszen kivonódik a csillogó-villogó díszlet, mindössze pár tonettszék és egy zsúrasztal segít a játékban), ám ugyanennyire visszás, amikor a Budapest tévé vizuális igénytelensége kerül terítékre. Az alaptézis, amely szerint nem a ruha teszi az embert (hiszen a megidézett szereplők mindegyike ennek mintegy az antitézisét bizonyítaná, tehát az előadás maga az antitézis antitézisét) itt elcsúszik, és kitüremkedik a dühösség, a beolvasás, a botrányra való törekvés. Ez különösen érezhető, amikor Verebes előre botrányt jósol: a szovjet katonaruhába öltöztetett szereplők ekkor dalukban az épülő szocializmus korszakát idézik meg, mondván: akkor legalább kultúrát adtak a tévében: színházi közvetítések, tévéfilmek, tévéjátékok, koncertek – és ez most nincs. A dühöt az indokolja, hogy nem adnak mást – mondja Verebes.

Na, ez viszont hiba: a közönség fel van mentve. Lehetne pedig igaza, ha ez az előadás a kábellel ellátatlan vidékeken futna (ebből egyre kevesebb van). Csakhogy egy bel-budai kerület színházában, amely maga is magántőkéből működik, éppen lehetne tudni, hogy a közönség választásán múlik minden. Ha a közönség holnaptól nem Blikkre-Borsra-Ászra fizetne elő, hanem az Élet és Tudományra vagy a Jelenkorra, esetleg a Színházra, ha holnaptól a fenti névsor akármelyikét meglátva reflexszerűen átkapcsolna a Mezzóra, a National Geographicra vagy legalább a Duna tévére, abban a szent másodpercben a Szent Nézettség nevű istenségnek áldozó reklámozók egy további petákot sem fektetnének nevezett illetők újabb és újabb publikációs lehetőségébe. És akkor még csak azt sem mondtam, hogy tessék elmenni színházba.

Persze, ez utópia. Csakhogy ha a közönség felmentetik a tudatos cselekvés alól, akkor a kritika mélységesen egyoldalúvá válik. A változásért tenni kell, a mocsárban való tapicskolás és rúgkapálás nem valódi cselekvés. Verebes ezt is tudja, és az alvó hajléktalan fényképe feletti finálé azt mondja: róluk beszéljetek, emberek, ne azokról, akikről ez az előadás szólt. Az is igaz, hogy a hajléktalanokon kívül egy egész sor probléma van, amiről a színháznak beszélnie kellene. Reméljük, Verebes beváltja ígéretét, és következő darabja egy ilyen problémáról fog szólni,

Addig is: menjenek színházba tévénézés helyett. Akár a 6 celeb keres 1 szorzót című előadásra. Ha nem tetszik, hagyják ott a szünetben, ne ajánlják másoknak, és legközelebb más szerző alkotását válasszák. Vagy ha otthon maradnak, tévézzenek tudatosan: ha nem tetszik, kapcsoljanak át. Ha olyanokkal van tele a lap, akik nem érdeklik önöket, ne vegyék meg. Ha silánynak tartják, amit olvasnak, keressenek másik könyvet és írót. Ha nem tetszik a zene, amit hallgatnak, tegyenek be másik cd-t, keressenek másik zenekart, komponistát. Ha így tesznek, nem lesz minek az értéktelenségén, szörnyűségén, színvonaltalanságán felháborodni állandóan: a döntés az önök kezében van.