Rohanó világunkban megállni, és meghallgatni egy mesét olyan luxus, amihez tényleg színházi környezet kell. A mese pedig a felnőttvilág általános álláspontja ellenére sem gyerekműfaj – hogy ezt belássuk, nem is kell ehhez olyan mélyen magunkba nézni. A szerelem keresése, a külcsín-belbecs ellentét pedig igazán remek tanmesei alapállás, nem mellesleg szemfényvesztő és túlplasztikázott világunk egyik úton-útfélen belénk maró kérdése is, így nem tagadható: ez a történet sem fölfelé, sem lefelé nem korhatáros. A színpadi történések már inkább, de nem a klasszikus 12-16-18-as karikás értelemben, hiszen gyerekelőadás ez, csak ebben a mivoltában nem elég határozott.
Egy, a szó szentimentális értelmében vett „kukabúvár” valamikor nagy mesemondó lehetett, csak hite kissé megtört, hallgatósága elszállt, mindössze a mondani vágyás maradt meg benne mélyen, és most, hogy hallgatóságra lelt (ti. ránk), némi önunszolás után bele is kezd a réz-, ezüst-, és aranyország királylányait megjáró újszülött kalandjaiba. A babának szegény sorú, ám annál élettel telibb anyja keresne tehetős, jó módú keresztanyát a felebaráti szeretet téziséből kiindulva, de ez nem bizonyul kellő alapnak egy valódi keresztanya megleléséhez. A sorozatos kudarcok után egy tündér bukkan fel, aki vállalja a keresztanyaságot, és hogy a kicsiből valódi embert farag. Ekkor járják be a valósággá lett álom országait, hogy a végére főhősünk különbséget tudjon tenni látszat és valóság, felszín és tartalom között.


Csákányi Eszter
Csóti Kata rendező mintha túlságosan is bízott volna a színház misztériumában, aminek következtében rendszeresen eleresztette a nézőtéren ülő, a látszat és valóság világával éppen nagyon is hadban álló (végtére is a színház éppen ennek a kettőnek a játéka) gyerekek kezét, egyszerre túlzottan bízva a szemfényvesztés erejében, és alábecsülve a mesemondás varázsát. A gyerekekre igazából nem partnerként, hanem hallgatóságként számít, amivel tulajdonképpen a közönségre való színpadi reagálás lehetőségét vette ki a rendszerből, helyettesítve azt kétes erősségű szimbólumokkal (pl. a baba emberré válása) és sok-sok, nem feltétlenül praktikus kellékkel, amelyek kezelésével az előadás többet veszít, mint amennyit nyer, főleg úgy, hogy igazából csak díszletelemként van rájuk szükség.
Csákányi Eszter pedig ezekkel a premisszákkal vág bele a mesélésbe, igaz, valódi mesemondásra csak a különböző „országjelenetekben” van lehetősége, amelyek pont őszinteségükkel tartják meg a gyerekek figyelmét is, hiszen egyébként ez a fajta tiszta viszony (mesélő és akinek a mese szól) gyakran hiányzik az előadásból. A mese többnyire történetvezetéssé és cselekménysorrá redukálódik, amit olykor megtörnek hangos gesztusok és összekacsintások, de ez nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy a szerteágazó gyerekfigyelem végig egy mederbe terelődjék. A színésznő dolgát a bábok sem segítik, amik ugyan szándékoltan egyszerűek, de szuggesztivitásuk nem vetekszik praktikumukkal, így gyakran a gyerekek ingerküszöbe alatt marad hatásuk.


Csákányi Eszter
Az előadás mintha juszt sem szeretné felvenni a harcot azzal a rohanó világgal, amit már a prológban kárhoztat, amely azonban kénytelen-kelletlen meghatározza a hallgatóságot. Így pedig a Keresztanya nem tud versenyképes alternatívává válni a zsinórpadláson megjelenő kellékesek és a kancsóból öntött műeső kulisszatitkaival szemben. Pedig Csákányi Eszter „boszis” fizimiskája, szeretni valóan túlzó gesztusai és mesemondó vénája is alkalmas lenne erre, ahogy pillanatokra ez minden kétséget kizáróan be is bizonyosodik.