A szünet után villanásokra lesz figyelmes a többezres nézőtömeg, először vakuvillantásra, pirotechnikára, ilyesmire gondolunk, aztán nyilvánvalóvá válik, hogy itt bizony villámlik. Majd háromnegyed órán keresztül zajlik a verseny a természeti elemekkel: vajon befejeződik-e a produkció a vihar kezdetéig? Jó hír: befejeződött. Még jobb hír: így legalább volt miért izgulni a Szegedi Szabadtéri közönségének.
Ugyanis az előadásban izgulnivaló nem igazán találtatik. Bagó Bertalan rendező végül is teljesen korrektül lejátszatja Claude, Berger, Sheila és a hippik történetét, nincsen ezzel a világon semmi baj. Az idős Claude annak rendje s módja szerint visszaemlékezik ifjúkorára, amikor naivan megérkezett New Yorkba, hogy engedelmeskedvén a behívóparancsnak a hadsereg szolgálatába álljon, ám e cél elérését akadályozza egyrészt az útjába akadó kedves és pacifista hippigrupp, másrészt egy Sheila nevű lány, akibe Claude-unk első látásra belehabarodik, és az újdonsült baráti társaság mindent megtesz annak érdekében, hogy ezen érzelmek a testi beteljesülésig eljuthassanak.


Kerényi Miklós Máté, Dolhai Attila, Szemenyei János, Vágó Bernadett, György-Rózsa Sándor
Hogy a Hair az lett, ami, annak – Galt MacDermot egyszerűségében remek sodratú zenéjén kívül – elsősorban Milo¹ Forman az oka, aki a mű filmváltozatával 1978-ban, majd tíz évvel a musical megszületése után képes volt egyetemessé tenni a vietnami háborúval való szembenállásként meghatározható dalművet – Forman hippijei nem a hippilétet, hanem a szabadságot vágyták, szemben a teljesen elhülyült felnőttekkel és az ő államukkal, Berger áldozatvállalása pedig egy tudatos döntés eredménye volt, s ez máris elegendő a szélesebb körű értelmezéshez.
Bagó Bertalan annyit tesz ehhez hozzá, hogy a Hair üzenete ma is fontos, mert Afganisztán vagy Irak majdnem olyan mint Vietnam. Ez persze nem igaz, legfeljebb jól hangzik, hiszen a normális emberek közül mindenki egyetérthet azzal, hogy nincs olyan eszme vagy ideológia, amely megérdemli, hogy érte gyilkolni kelljen. Csakhogy ez az előadás nem erről szól, hanem nagyon korrekten elmesél egy történetet, hangsúlyosan a hatvanas években, hangsúlyosan Amerikában – Szabadság-szobor, hotdogos, popcornos, lovasszobor, felhőkarcolók variálódnak időnként például halott katonák fotóival Vereckei Rita terében –, anélkül, hogy megkísérelne legalább elmorfondírozni azon, hogy miért lehet fontos ma, itt, most (vagy akár mindenhol mindig) ez a történet.


Szemenyei János, Kerényi Miklós Máté
Technikailag az előadás rendben van, irdatlan mennyiségű táncos, gigantikus méretű lámpapark fénye van jelen a színpadon, gond nélkül eljárják Román Sándor látványos, ám semmitmondó koreográfiáit, igaz, ennek érdekében például a sorozóbizottság elé járuló ifjak egy része az alsónemű fölé hevedert ölt, hogy a következő jelenetben felfüggeszthetőek legyenek (legyen már kihasználva a színpad magassága), vagy éppen sokáig azt kell néznünk, hogy táncosok a fejük fölött hullámoztatják a betépett hippiket (vö: „repülés”). Megjelenik számtalan alkalommal egy autó is, hogy ilyenkor mindig lehessen aggódni azért, hogy a járművet sikerül-e becélozni a lejárati rámpára.
Kell is az izgalompótlék, ugyanis a hippibanda bizony egyáltalán nem ragad magával, őszintén szólva egy Karancs gáztűzhelyben is több a kraft, mint bennük. Ugyanis azon kívül, hogy abcúg háború!, nem tudunk meg róluk semmit, legfeljebb annyit, hogy pimaszok a debilebb felnőttekkel, ami miatt amúgy nem igazán kárhoztathatók. Hogy Berger miért rombolja szét Sheila papájának étkezőjét, míg saját, hasonlóan tökkelütött sudribunkó szüleivel megszeppent tiniként viselkedik, az például rejtély. Berger tettei ebben az előadásban nem tudatos döntés eredményeként keletkeznek, így nem is képes többé, egy ügy szimbólumává, egy generáció vágyainak megtestesülévé válni, hanem a maga felhőtlen dacosságában sodorják a körülmények. Dolhai Attila nem csupán az árnyaltabb karakterábrázolással nem jut dűlőre, de kifognak rajta a jelentős mozgásigényt igénylő koreográfiák is – hosszas mikrofonba zihálás kíséri általa a táncbetéteket követő prózai részeket. Szemenyei János Claude-ja már testhezállóbb, még ha kissé túlzó és légből kapott is az Egyesült Államoknak való megfelelni vágyás; neki az idős ex-hippi szerepe a nagyobb gond, ami afféle mondanivalót biztosító függelékként van az előadáshoz illesztve. György-Rózsa Sándor (Hud) a négerség, Kerényi Miklós Máté (Woof) a hosszú haja miatt érdekes, bár utóbbi két poént is el tud jól mondani (ami üdítő, ugyanis az előadás rettentő humordeficitben is szenved). Ezeknél bizony sokkal élettelibb Vágó Bernadett (Jeannie) és Peller Anna (Sheila), pedig kevesebb hangsúlyt kapnak a fiúknál: mindketten tisztán és érthetően énekelnek, az est legszebb élménye Sheila dala.


Peller Anna, Sánta László
A végén egy nem épp eredeti, de látványos rotor szeli fel a háborúba igyekvőket, de idő sincs ezt feldolgozni, jön a grandiózus finálé, Makláry László karmester végre felpörgeti a néha kissé erőtlen zenekart, taps, meghajlás, majd gyors távozás, pár perccel a leszakadó eső előtt. Hazafelé az időjárás sokkal több témát ad, mint az előadás.