A színházban – többek között – az a jó, hogy a legváratlanabb pillanatokban érheti meglepetés az embert. Jó és rossz egyaránt, de most maradjunk az első változatnál. Ha elmegy egy ifjúsági bérletes előadásra, amit egy rendezőként szinte teljesen kezdő fiatal színész jegyez, a szereplői pedig túlnyomó részt néhány hete összeverbuvált gyerekek, elnéző jóindulattal és azzal a reménnyel ül be a nézőtérre, hogy talán sikerült kihozni valamit a darabból. Aztán lát egy előadást tele friss erővel, ötletekkel és költészettel, sok jó gyerekszereplővel és egy bátor, öntudatos, rendíthetetlen szőke kiskölyökkel, egy igazi NEMECSEK-kel.
Az előadás központi magját a humorral, gyerekcsínyekkel és grundharcokkal teli elsődleges történet, és a háttérben lassan, de megállíthatatlanul kibontakozó sorstragédia kettőssége, egymásra vetülése adja. Mihály Péter szép, tiszta vonalvezetéssel, finom, nem tolakodó jelzések sorából építi fel ezt az utóbbi vonulatot, szívszorítóan, de elkerülve a patetikusság csapdáját. Segítségére van ebben a díszlet is. Kiss Borbála a színpad azon részére, ahol a grundon és a Füvészkertben játszódó jelenetek kerültek, elhelyezett néhány olyan jelzést, amelyek templomra is utalhatnak: egy színes üvegablakot, egy szószékre hasonlító emelvényt, ahonnan Boka szónokol a többieknek, valamint egy gyóntatófülkére emlékeztető őrbódét. Lepusztultság és romok mindenütt, ebben a térben egyébként is minden már csak emlékeztet a valamikori szebb állapotára. A kőmedencébe, ahová Nemecsek bújik a vörösingesek elől, időnként fentről vízcseppek hullanak, lassan, de megállíthatatlanul, homokóraként emlékeztetve a kisfiú egyre fogyó idejére. Janó, az őr, hatalmas botjával bibliai alakot idéz, a láda pedig, amit megpróbál összeszegelni, egy koporsót. Ő fogja majd kézen az előadás végén a haldokló kisfiút, hogy végre elejétől a végéig elmondhassák a verset, Ady Endre Dalok a labdatérről című költeményét, amit kétszer is kikérdezne Nemecsektől a tanára, ha az óra végét jelző csengő nem szakítaná félbe: „Ki az az egy, ki ne játsszon,/ Engem dobott ki a sors,/ Mindig engem, mindig engem.”


Tánczos Adrienn, Andics Mátyás, Szegezdi Róbert
A jelmezek (szintén Kiss Borbála nevéhez fűződnek) a fiúk és a felnőtt szereplők esetében stílusukban a száz év előtti viseletet idézik, a lányszereplőknél viszont a mait, jelezve a darab időbeli határainak kitágítását. Azonban, ha volt is direkt aktualizálási szándéka a rendezőnek (egy nyilatkozata szerint volt), az előadásban inkább az általános érvényűség, az olyan értékek állandósága kap hangsúlyt, mint a barátság, a hűség, a bátorság, a játékszabályok betartása, az ellenfél tisztelete. Nem kétséges, hogy ezek ma nálunk nagyon is háttérbe szorult értékek, de A Pál utcai fiúk nyilván éppen azért vált világszerte a legolvasottabb magyar regénnyé, mert ezek a kérdések – ha eltérő hangsúlyokkal is – mindig és mindenhol időszerűek.
Csak elismeréssel lehet szólni a gyerekszínészek teljesítményéről. (És engedtessék meg, hogy ezúttal csak róluk szóljak, hiszen a felnőttek – szokott jó teljesítményük mellett – ebben a darabban „mellékszereplők”.) A karakterek jól elkülönülnek, a tömegjelenetekben sem „lazsál” senki, alig-alig érződik izgalom, elvétve fordul elő kisebb baki. Többen közülük már az Oliver!-ben is szerepeltek, és így szereztek egy kis színpadi rutint, másoknak azonban ez az első nagyszínpadi fellépése, és így is egységes képet mutatnak. Nemecsek és Boka szerepét kettős szereposztásban játsszák, az általam látott előadáson Nemecseket Andics Mátyás, Bokát pedig Szekér Mátyás alakította. Ahogy azt már a bevezetőben írtam, Andics Mátyás, ez a szőke, pöttöm kislegény, szeretnivalóan, minden elfogódottságtól mentesen, hitelesen játszott, de Szekér Mátyás is kiváló alakítást nyújtott a bölcs és komoly Boka szerepében.
Ez A Pál utcai fiúk – Adyt idézve – egy szép dal a labdatérről, és méltó lezárása a Hevesi Sándor Színház idei, úgy gondolom, művészi szempontból kifejezetten jó színvonalú, sikeres évadának.