Az Örkény Színház előadásának rendezője, Dömötör András feltehetően úgy vélte, hogy a legutóbbi időben összegyűlt ötletei megmutatásához Kleist Homburg herceg című drámája ideális alap lenne: van benne szerelem és hatalom, álom és ébredés, vágy és valóság. Az elkészült előadás nagyon erősen arra utal, hogy a rendezőnek nagyjából mindegy volt, hogy mit használ alapműnek, és ebből kiindulva nyugodtan akasszuk fel arra a bizonyos szögre minden gondolati elvárásunkat, és próbáljuk meg élvezni az EKG-ként cikázó ötletparádét.
Homburg herceg egyik alvajárására épül a sztori, amikor is Wilhelm, a fejedelem, illetve unokahúga, Natalie és barátja, Hohenzollern gróf úgy vélték, ez ideális lehetőség egy kis viccre, és eljátszanak neki egy babérkoszorús, aranyláncos üdvözülést. Kész is a galiba, hiszen Homburg eztán az álma maradványai után koslat, mint afféle ébrenálmodó. Meg is találja az alvajárásban nála felejtett kesztyű gazdáját, innen természetesen tiszta a cél: el kell vennie Natalie-t. A történet természetesen nem ilyen egyszerű, az idillnek keresztbe fekszik az a kicsiny gond, hogy az éppen esedékes csatában Homburg parancsot szegve legyőzi az ellenséget, és a fejedelemnek eltökélt célja, hogy ezt mindenképpen megtorolja, hiszen nem az első ilyen eset volt. Rögtön a halálbüntetés mellett dönt, jön a tömlöc, kesergések, küzdelmek, hogy kijusson, aztán az elvek, tüntetések, hercehurcák, végül az álom lezárása.


Széles László, Ötvös András
Dömötör András nem csinált mást, mint ezt a történetet, mint egyszerű, látszólag meseszerű fordulatokkal teli eseménysort (Gáspár Ildikó dramaturg által besűrítve) színpadra helyezte, a saját és Izsák Lili által kitalált látvánnyal karöltve, beleszórta pár ötletét, és ennyi. Látszólag meseszerű, hiszen nincsenek indokolva az események, a díszlet pedig egy túlvilági álomszerű víziót ködösít elénk – erre utal az alvajárással történő kezdés és zárás, a hátsó fénykapu, és a mögötte lévő szürke lepel, valamint a különféle helyszínek megjelenítésére használt asztalsor. Mindemellett Izsák Lili ruhái is ezt az idealizált, valós kapaszkodók nélküli világot reprezentálják – kétségkívül tökéletes összhangban az előadással. És kétségtelen az is, hogy Dömötör András egy-egy apró, megkoreografált jelenettel, egy-egy tárggyal és instrukcióval nagyon beletrafál a szellemesség és a virgonc humor velejébe. Ám sokszor ezek nem többek, mint egyszerű, viccesnek ható ötletek. Gáspár Ildikó bár érezhetően kitisztázta a karaktereket, akik tulajdonképpen a sztoritól függetlenül léteznek, ám nem tudott minden olyan jelenetet kiszedni a szövegkönyvből, amelyhez nem volt ötlete a rendezőnek.
Ami a társulattól elvárható, azt a színészek teljesítik is. Hol humorral, hol pedig tisztes, korrekt dialogizálással teszik ezt. Ahol vagy nekik, vagy a rendezőnek átszelelt az isteni sugallat a fantáziarengetegen, ott szórakoztatóan teszik mindezt, ahol pedig nem volt süvöltés és szikrapattogzás, ott nem. Ötvös András öniróniával, illetve a helyzetek képtelenségének hidegvérű nyugtázásával igyekszik feldobni a forróvérű herceg idillikus és romantikus jellemét, amelynek következetlensége és élhetetlensége így tökéletesen lesüt a színpadról. Polgár Csaba a felütés sírvaröhögésével gyakorlatilag az egész estére megoldotta Hohenzollern figuráját, ettől kezdve minden elejtett apró és gúnyos gesztusa indokolt, bár az önzetlen baráti megnyilvánulások néha feloldhatatlan ellentétet képeznek az expozícióban látottakkal. Csuja Imre, mint megfáradt, régi motoros könnyed cinizmussal, majd őszinte odaadással kezeli a helyzeteket Kottwitz szerepében. Nagy Ilona klasszikus drámai hősnőként, szenvedéllyel igyekszik alakítani Natalie szerepét, mely ez esetben nem biztos, hogy a legjobb döntés, miközben a választófejedelmet játszó Széles László pontosan érzékeli, hogy bár karakterével nagyszerűen meg lehetne festeni a fennálló hatalom elvakult és átgondolatlan szabályszerűségét, sőt annak visszáját is, azt is felfogja, hogy erre itt semmi szükség, és csak egy-két gesztus erejéig veti fel ezeket a lehetőségeket.
A szinte teljesen indokolatlanul felbukkanó zenén – amit amúgy Futó Balázs szerzett, és a rendezőnek a néhai átkötő funkción kívül nem igen sikerült megtöltenie azt tartalommal – pontosan lekövethető az ötlethalom céltalansága. Ez hol parádés poénok formájában fakad ki, hol pedig lerágott csontú, öncélú viccelődésbe torkollik. Az előadás a bemutatón mindössze egy modernizált, korszerű formai eszközöket használó, időnként szórakoztató drámatörténet-ismertetés, ami néha azért eltalál minket, nézőket is. Sajnos korántsem elégszer.