Az, hogy mennyiben aktuális Nagy Ignác darabja, illetve mennyiben rímel a mai politikai eseményekre, magára a helyzetre, bizonyítanunk sem kell; láthatóan semmi nem változott az úgynevezett politikai elit hatalomhoz és a kedves választópolgárokhoz fűződő, fölöttébb érdekközpontú viszonyában. A mi esetünkben mégis inkább az az önfeledt, könnyed, szórakoztató játék a fontos, ami a Veszprémi Petőfi Színház színpadán történik e mű apropóján: egy szélsőségesen változatos, de egy-egy fergeteges pillanatot is adó előadást láthatunk.
Ahogy a színlap is írja, alispánválasztást tartanak egy magyar vármegyében, melyre a posztot aktuálisan betöltő Farkasfalvy, a szolgabíró Tornyai, és egy, a semmiből előbukkanó (a városból leérkező) ügyvéd, Heves is pályázik. Pontosabban ez nem ilyen tisztán történik, némi szappanoperaisztikus, érdekek mentén létrejött erővonaltologatás, hatalomfitogtatás fűszerezi meg, na meg Aranka – a volt alispán özvegye – győztesnek történő felajánlkozása – mondani se kell, ő a vármegye szépe, nem mellesleg hatalmas vagyonnal. És akkor jön a kavarás, az elvek, a hiperliberális, technokrata ügyvédficsúr, a nagyhabitusú, simulékony alispán, és a meglehetős magas morális és szociális érzékkel megáldott szolgabíró gondolati ütköztetése – ha nagyon akarjuk, köthetjük őket pártokhoz is, de ezúttal ez túlzásnak bizonyulna. A sematikus és kiszámítható sztori Parti Nagy Lajos életteli nyelvezetének köszönhetően elemelődik: az átdolgozás egyáltalán nem ódzkodik a politikai életből származó felkiáltásoktól, szlogenektől, és az író jellegzetes szóvicceivel, -képeivel, -fordulataival is érzékletesen van telepakolva a színpad.

Kuna Károly, Csarnóy Zsuzsanna
Szinetár Miklós Veszprémben nem csinált többet, mint a vásári komédia eszközeivel színpadra állította e népszínmű-paródiává vált népszínművet, és ez nem bizonyult rossz döntésnek. Viszont: jelentős szabad teret engedett a rendkívüli humorérzékkel és intelligens cinizmussal megáldott társulatnak. Kiemelkedő közülük Szalma Tamás, aki szélsőséges gesztusokkal, éles váltásokkal, kimért indulattal építi fel Dr. Langyos kettős figuráját, így mutatva be a nők iránt tanúsított meglehetős figyelmességét és bölcs értelmét, amelyek nem egyszer konfrontálódnak az este során – bár kell egy-két jelenetnyi idő, amíg „felveszi” a karaktert. Kuna Károly emocionális külsőt és racionális, rideg belsőt kombináló üzletemberként lubickol Heves doktor szerepében, mindeközben ugyanezzel az indulattal ábrázolja a nők iránt érzett feltétlen szenvedélyességét. Eperjes Károly végig szinte pengeélen táncol az öncélú és az elképesztően lebilincselő fordulatokkal és váratlanságokkal teli, élvezetes játék között, legnagyobb örömünkre azonban határozottan hitet tesz az utóbbi mellett, alaposan megmozgatva a szórakoztatásra érzékeny receptorainkat. Halas Adelaida látszatérzékenység mögé rejti a rafinált, megfontolt nőt, aki az eseményeket a háttérből irányítja, játékának egyetlen negatívuma, hogy mind a poénokat, mind a racionalitást minden adandó alkalommal háromszor húzza alá, jó vastagon és feleslegesen (például a bothúzogatós poén, amely meghal a kitekintéstől). Máté P. Gábor simulékonyan, sok-sok nyelvcsapással ábrázolja a beszélő nevű Hajlósit. Csarnóy Zsuzsanna remek portrét fest a nőről, aki azért lett feminista, mert nem kapja meg azt a gyöngédséget, amire olyannyira vágyik. Vajda Károly és Kőrösi Csaba játékában a legnagyobb ötlet az ikervonulás, és a sok egyszerre végzett mozdulat, de kidolgozott figura a Tóth Loon által szórakoztatóan megfontolt gesztusokkal formált Schnaps, a zsidó fogadós, aki az „aki a többet fizeti, azzal vagyok”elv érvényesítésével tökéletesen asszimilálódik a környezetbe, valamint a Nyirkó István által játszott, a bornírt, ostoba előítéleteket huszáros vehemenciával skandáló Damádzsi. A legszíntelenebb Szeles József, Tornyai szerepében: ábrázolási technikája kimerül a nagy sóhajtozásban és a szemmeregetésben, ellenben a nóták előadása tőle a legautentikusabb: tisztán, érthetően, erősen és artikuláltan énekel.

Máté P. Gábor, Szeles József
Az előadás első feléhez, valamint a zárójelenethez nem akadt túl sok rendezői ötlet, sokszor túlburjánzik a szöveg, amely egyre kevésbé van helyzetbe hozva, és a finálé is hordoz egy afféle „most már illik lezárni” hangulatot. A zenei betéteket, dalokat Szinetár túlnyomórészt ötletesen helyezte el az előadásban, és a dalok többnyire kreatívan át is lettek írva, azonban még ennek ellenére is nem egyszer erőltetettnek tűnnek a dalra fakadó szereplők. Pontosabb dramaturgiával ez kiküszöbölhető lenne. A produkcióhoz Balla Ildikó biztosít egyszerű, meseszerű és könnyen kezelhető hátteret, miközben fantáziadús, karaktereket jellemző, változatos színvilággal és fordulatokkal ellátott ruhakölteményekbe öltözteti a szereplőket, mintegy teljessé téve a látványt.
Igaz, hogy van dramaturgiai hiba, akadnak póráz nélkül szaladgáló dialógusok és rakoncátlan jelenetek, de Szinetár – és ez mindenképpen elismerésreméltó munkájában – nem akar őrültmód és erőltetetten párhuzamokat vonni, eszébe sem jut megmondani, hogy kívülről igazából milyen szánalmasan, idiótán és reménytelenül fest a politikai helyzet, hanem a színészek által létrehozott finom utalásokkal élből, kizárólag az okozatok mentén, hagyja, hogy színészei a vicc tárgyává tegyék azt. Ez a vicc pedig pont arra alkalmas, amire való: kissé megszínesíteni a hétköznapokban elkomorodott világképünket. Nem többre, de nem is kevesebbre.