Minden innen indul, és ide jut el. Ha komolyan vesszük a kiindulási pontot, és feltesszük az első kérdést, a legelsőt, ami felmerül, ösztönösen és magától értetődően, akkor a válaszból következni fog az újabb kérdés. Ezzel pedig a teendőnk ugyanaz, mint a legelsővel, ám az erre adott válasz újabb kérdést vet fel. Majd a következő szintén egyet. Aztán megint. Lassanként észrevesszük, hogy a válasznál fontosabb a kérdés, és ha jól haladunk, türelmesen, kíváncsian és mindenre figyelve, a megfelelő kérdéseket feltéve, akkor eljutunk a legelejére – mintha minden körbeért volna. Peter Brook előadása, a Warum warum színházról és a létezésről beszél, mintha az egy és ugyanaz lenne. A jelek szerint ez a helyzet.
Mert hát másképpen nem lehet színházat csinálni, mint a valóságra és annak mozgatórugóira kíváncsinak lenni. A színház feladata ezt megmutatni, s ha jól mutatja meg, akkor a közönség megérti, és jobb lesz neki, hisz újabb és újabb kérdéseket tehet fel a színháznak – és magának. A SZÍNHÁZ HASZNÁLATI CIKK. Nem szolgálati beosztottja az irodalomnak – jószerével nincs is hozzá köze.
„Ki volt ragasztva a színpad mögé egy papír” – idéz fel Miriam Goldschmidt egy Craig-anekdotát, mintha csak vele esett volna meg korábban. „Az volt ráírva: BESZÉLNI SZIGORÚAN TILOS.” Ez jelzi, mondja, hogy ők megértették, mi is a színház. NEM SZÖVEG. Vagyis az is – részben. A szöveg csak egy eszköz a százezer közül, amivel kifejezhetünk valamit.


Miriam Goldschmidt
Miriam Goldschmidt mindezt egy szinte felfoghatatlan jelenségként illusztrálja a csaknem egyórás előadásban. Úgy érezni, megtudhatunk róla mindent, amit ő a színpadról gondol, és a néző joggal vélheti azt, hogy enélkül a színház mint jelenség meg sem érthető egészen. Hogy miért van így, arra az előadás ismeretében könnyű válaszolni: Goldschmidt minden megmozdulásából, hangsúlyából és pórusából árad a teatralitás – s mégis: az ennyire tiszta, őszinte, egyenes és nyílt beszéd (mert az előadás egyetlen kiválóan felépített beszéd a színházról és az életről) már-már zavarbaejtő.
Megint csak miért? Mert minden egyes színpadi jel következetes, az egészből levezethető, s ennélfogva az egész úgy hiteles, ahogyan van. Hiába tudjuk, hogy nem a színésznő a szöveg szerzője, hanem Marie-Hélène Estienne írónő és a rendező Peter Brook állította össze többek között Artaud, Craig, Mejerhold és a nó-színházról gondolkodó Zeami Motokiyo mondataiból, megidézve Goethét és Shakespeare-t is. Mégis minden ízében ő szól, ez a nagyszemű, kicsit reszelős hangú, vékony jelenség, aki hirtelen megjelenik a gyulai várszínház üres színpadán, és egyetlen guruló szék, egy fakeret és egy vörös kendő segítségével korokat, gondolkodókat, színházi formákat és előadásokat teremt oda, megelevenítve a fényeket, a hangokat, a társakat, az atmoszférát, s mindeközben árad belőle a kétség és az önbizalom, a közvetlenség és a forma szigorúsága, a biztos és a bizonytalan.


Francesco Agnello, Miriam Goldschmidt
Mindaz, amit látunk, helyesebben aminek részesei vagyunk (mert bár nem interaktív az előadás, mégis minden ízében résztvevői vagyunk), az szinte félelmetesen egész, ám ennek az egésznek a részeit megismerni és megismertetni, kiválasztani a megfelelő közelséget, a megfelelő szöget és formát – ez bizony emberpróbáló feladat. Az alkotó és előadó viszonyának e kétségbevonhatatlanul érezhető egysége pedig lebilincselő és magával ragadó. Pedig „csak” egy egyszerű mono-melodrámáról van szó, színész, színház, világ és ember gyönyörűen közhelyes szerelmi-létezési négyszöge, és ezt Goldschmidt úgy mutatja meg, a maga kiszolgáltatottságában uralva az egész színházi teret, szeretve és szeretnivalóan, hogy az valóban unikális élménnyé válik.
Ami csak fokozza ezt, Francesco Agnello hang-játéka: ez az egyik legutóbb ember alkotta hangszer, amelynek hangzását a gitár és hárfa közé lehetne belőni, éteri és mégis kézzelfoghatóan konkrét hangulatot teremt, és Agnello fizikai lényével is segíti Goldschmidtet egy-egy történet vagy anekdota megelevenítésében. Itt két rész ad ki mindig egy egészet – ahogy az egész előadásban ez történik, és a végén még azt is megtudjuk, mit dobott be Isten az embereknek, hogy izgalmassá tegye az életüket. Ezt az egyetlen szót leírta egy papírra. És amikor Goldschmidt felolvassa a papírról, már mindenki tudja, hogy mi az – anélkül, hogy sejtené.