7óra7

Egyetlen szó
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

Egyetlen szó

2010. 10. 18. | 7óra7

Minden innen indul, és ide jut el. Ha komolyan vesszük a kiindulási pontot, és feltesszük az első kérdést, a legelsőt, ami felmerül, ösztönösen és magától értetődően, akkor a válaszból következni fog az újabb kérdés. Ezzel pedig a teendőnk ugyanaz, mint a legelsővel, ám az erre adott válasz újabb kérdést vet fel. Majd a következő szintén egyet. Aztán megint. Lassanként észrevesszük, hogy a válasznál fontosabb a kérdés, és ha jól haladunk, türelmesen, kíváncsian és mindenre figyelve, a megfelelő kérdéseket feltéve, akkor eljutunk a legelejére – mintha minden körbeért volna. Peter Brook előadása, a Warum warum színházról és a létezésről beszél, mintha az egy és ugyanaz lenne. A jelek szerint ez a helyzet.
Mert hát másképpen nem lehet színházat csinálni, mint a valóságra és annak mozgatórugóira kíváncsinak lenni. A színház feladata ezt megmutatni, s ha jól mutatja meg, akkor a közönség megérti, és jobb lesz neki, hisz újabb és újabb kérdéseket tehet fel a színháznak – és magának. A SZÍNHÁZ HASZNÁLATI CIKK. Nem szolgálati beosztottja az irodalomnak – jószerével nincs is hozzá köze.
„Ki volt ragasztva a színpad mögé egy papír” – idéz fel Miriam Goldschmidt egy Craig-anekdotát, mintha csak vele esett volna meg korábban. „Az volt ráírva: BESZÉLNI SZIGORÚAN TILOS.” Ez jelzi, mondja, hogy ők megértették, mi is a színház. NEM SZÖVEG. Vagyis az is – részben. A szöveg csak egy eszköz a százezer közül, amivel kifejezhetünk valamit.
Warum, warum – Miriam Goldschmidt – Gyulai Várszínház

Miriam Goldschmidt
Miriam Goldschmidt mindezt egy szinte felfoghatatlan jelenségként illusztrálja a csaknem egyórás előadásban. Úgy érezni, megtudhatunk róla mindent, amit ő a színpadról gondol, és a néző joggal vélheti azt, hogy enélkül a színház mint jelenség meg sem érthető egészen. Hogy miért van így, arra az előadás ismeretében könnyű válaszolni: Goldschmidt minden megmozdulásából, hangsúlyából és pórusából árad a teatralitás – s mégis: az ennyire tiszta, őszinte, egyenes és nyílt beszéd (mert az előadás egyetlen kiválóan felépített beszéd a színházról és az életről) már-már zavarbaejtő.
Megint csak miért? Mert minden egyes színpadi jel következetes, az egészből levezethető, s ennélfogva az egész úgy hiteles, ahogyan van. Hiába tudjuk, hogy nem a színésznő a szöveg szerzője, hanem Marie-Hélène Estienne írónő és a rendező Peter Brook állította össze többek között Artaud, Craig, Mejerhold és a nó-színházról gondolkodó Zeami Motokiyo mondataiból, megidézve Goethét és Shakespeare-t is. Mégis minden ízében ő szól, ez a nagyszemű, kicsit reszelős hangú, vékony jelenség, aki hirtelen megjelenik a gyulai várszínház üres színpadán, és egyetlen guruló szék, egy fakeret és egy vörös kendő segítségével korokat, gondolkodókat, színházi formákat és előadásokat teremt oda, megelevenítve a fényeket, a hangokat, a társakat, az atmoszférát, s mindeközben árad belőle a kétség és az önbizalom, a közvetlenség és a forma szigorúsága, a biztos és a bizonytalan.
Warum, warum – Miriam Goldschmidt – Gyulai Várszínház

Francesco Agnello, Miriam Goldschmidt
Mindaz, amit látunk, helyesebben aminek részesei vagyunk (mert bár nem interaktív az előadás, mégis minden ízében résztvevői vagyunk), az szinte félelmetesen egész, ám ennek az egésznek a részeit megismerni és megismertetni, kiválasztani a megfelelő közelséget, a megfelelő szöget és formát – ez bizony emberpróbáló feladat. Az alkotó és előadó viszonyának e kétségbevonhatatlanul érezhető egysége pedig lebilincselő és magával ragadó. Pedig „csak” egy egyszerű mono-melodrámáról van szó, színész, színház, világ és ember gyönyörűen közhelyes szerelmi-létezési négyszöge, és ezt Goldschmidt úgy mutatja meg, a maga kiszolgáltatottságában uralva az egész színházi teret, szeretve és szeretnivalóan, hogy az valóban unikális élménnyé válik.
Ami csak fokozza ezt, Francesco Agnello hang-játéka: ez az egyik legutóbb ember alkotta hangszer, amelynek hangzását a gitár és hárfa közé lehetne belőni, éteri és mégis kézzelfoghatóan konkrét hangulatot teremt, és Agnello fizikai lényével is segíti Goldschmidtet egy-egy történet vagy anekdota megelevenítésében. Itt két rész ad ki mindig egy egészet – ahogy az egész előadásban ez történik, és a végén még azt is megtudjuk, mit dobott be Isten az embereknek, hogy izgalmassá tegye az életüket. Ezt az egyetlen szót leírta egy papírra. És amikor Goldschmidt felolvassa a papírról, már mindenki tudja, hogy mi az – anélkül, hogy sejtené.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr98004637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása