„Shakespeare elbírja?” – „Ahogy tetszik”. Ez a minidialóg a mottó, és ebből a kitételből nem enged a debreceni Csokonai Színház, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása: Groovehouse, LGT, Csillag születik, Schubert, Micimackó, Hamlet, a natúr természet, a Globe Színház és görög sorstragédiák – csak demonstráció gyanánt, hogy miféle utaláshálózat keveredik a Shakespeare-vígjátékba. A másik mottó valahogy így hangozhatott: „ötletet nem dobunk el”. A két mottó keveredéséből egy két és fél órás, emberfeletti energiával végigvitt jelenetcsokor kerekedik ki, és ezt az időt nagyon megérzi az, akit nem kap el a gépszíj.
Vidnyánszky Attila rendezőt úgy tűnik, az Ahogy teszik esszenciája fogta meg, nem a sztori és nem is az ilyen-olyan karakterek, amiből a zabolátlan ötletgörgeteg valóban jól tud táplálkozni, de a nézőt magára hagyja, hiszen semmilyen kapaszkodót nem ad ahhoz, hogy az előadással mehessen. E kapaszkodó nélkül pedig a sorjázó, hömpölygő jelenetek még a feszes egymásba folyatás ellenére is darabosak maradnak, többnyire önmagukban állnak, rendszert nem adnak ki. Pedig a rengeteg kellék, a látványos díszlethasználat (ami Alekszander Belozub tervező egyszerűségében kreatív munkáját dicséri) és az értő stíluskavalkád is odaáll a produkció mögé, de mégis: a dagályos fogalmazás nagyon nehezen válik sodróvá, és a valóban szellemes jelentek is csupán a nagy számok törvénye miatt születnek meg.


Jelenet az előadásból
Mindezek ellenére az előadás egységet képvisel, és bár elvész a részletekben, végig hű marad saját kereteihez; a szerelem, szerelemkeresés témakörben igen tág keresztmetszetű képet fest föl, csak ezt többnyire csupán bohóctréfákkal, szkeccsekkel teszi, amelyek kétségtelenül színházi köntösbe vannak bújtatva, mégsem tudnak gyakran önmagukon túlmutatni, mert Rácz József fineszes, szüntelen bölcselkedő bohócán kívül teljes, egész karaktereket nem láthatunk, még akkor sem, ha összeszokott, hibátlan gépezetként működő társulati összmunkát látunk, márpedig ez kétségtelen.
Az előadás végén a színészek megtapsolják a nézőket is, ami szép gesztus, a két és fél óra színésznek, nézőnek egyaránt nagy feladat. A hazafelé úton pedig azon kapjuk magunkat, hogy keressük a témákat, de nem találjuk. Szeretnénk azt mondani, hogy legalább jól szórakoztunk, de ez sem megy. Pedig végig „ott voltunk”, hiába. Mindenesetre Shakespeare elbírta, de bírna többet is.
(Merlin Színház, 2010. május 18.)