Még mielőtt belefognánk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról érdemeinek taglalásába, egy alapvető dolgot tisztáznunk kell. Ez a mű a mindenkori magyar populáris zenei kánon egyik alapköve, dalai közismertek, a rádióktól a televízión át egészen a színházig már számtalan feldolgozásban láthattuk/hallhattuk – közkedvelt és sokak által elismert darabról beszélünk tehát, amelynek lényegi részét (tehát mivel musicalről beszélünk, a zeneszámokat) csak akkor lehet igazán elrontani, hogyha a szereplők igazán nem tudnak énekelni, vagy nem passzolnak a szerepükhöz. Szerencsére erről szó nincs.
A három főszereplő (Stefancsik Annamária, Sánta László, Zayzon Csaba) ugyanis remek vokális adottságokkal rendelkezik, majdhogynem félelmetesen szépen énekelnek, gyöngéden, pajkosan, vagy akár elemi erővel, ha arról van szó, ráadásul e trió mindhárom tagjának a hangterjedelme igen széles skálán mozog; pontatlanság, vagy hamis hang szinte elő sem fordult a produkció közel két órája alatt. Lefegyverzően profi teljesítmény. Ragyogóan énekel a kórus és az egyes mellékszereplők is (bár itt már előfordultak pontatlanságok), és ami talán kevésbé kézenfekvő, hogy remekül is játszanak, átéléssel és őszintén. A koreográfia határozottan látványos, különböző stílusokat ötvöző (balettól a drogos kábulat okozta kontrollálatlan vergődésig), hűen megjelenítve a mindenkori nagybetűs fesztiválhangulatot, amit még inkább alátámasztanak a „korhű“ kosztümök. Mindez azonban nem több, mint a körítése egy inkább koncertként, és kevésbé színdarabként működő előadásnak.


Jelenet az előadásból
Tulajdonképpen a fontosabb fordulópontok maguk a dalok, az ezeket összekötő apró jelenetek pusztán magyarázatként szolgálnak az elhangzottakhoz, ám ennek okán nem lépnek ki összekötő funkciójukból, és egy-két fontosabb monológot leszámítva elsősorban az idő kitöltésére szolgálnak, már-már konferálásnak titulálható szerepet töltenek be. A műfajhoz illő forma közel kifogásolhatatlan és szakértői módon rendezett, ellenben a tartalom önmaga magyarázásánál nem mutat tovább, mindössze lábjegyzetként csücsül a koros slágerek oldalán. A szerelmi történet mellett kibontakozik egy egész generáció csapongó útkeresésének a vázlata is, amely szexuális és drogfogyasztói szélsőségek mentén definiálja magát, ám a miértek megválaszolását, az önrombolás okát vagy következményeit nem mutatja meg: feldob egy témát, amit rögvest le is zár. Határozottan érezhető, hogy az alkotók főként a darab zenei oldalára támaszkodtak, a színházi jelleg kevésbé hangsúlyos, így a tettek és motivációk súlya nem támasztja alá kellő mértékben a tragikus hangvételt. Az egész csak úgy létezik, lóg a levegőben, szól a taps a kettőnégyhez, és mindez ügyesen háttérbe szorítja az értelmezést.
A Városmajori Szabadtéri Színpad bármennyire is kitűnő választás a valóban remek kiállítású darabhoz, sajnos a szervezőket égbekiáltó hiba terheli. Ugyanis a (gyéren berendezett, ugyanakkor funkcionálisan kifogásolhatatlan, egyébiránt tetszetős és kielégítően interaktív) színpad és az azon serénykedő karakterek egész egyszerűen vizuálisan megközelíthetetlenek körülbelül a nézőtér ötödik sorától, s így az ennél hátrébb helyet foglaló közönség (akik összesen harmincegy hosszú sorban helyezkednek el) aligha érzékelhetnek mást, mint forgolódó, hajlongó, nyújtózkodó, folyamatos mozgásban lévő kíváncsi tarkókat. Mindezt persze kifogástalan zenei aláfestéssel. Olyannyira alacsonyan volt a színpad (az egyébként közel vízszintes nézőtér előtt), hogy az ülő/guggoló szereplőket semennyire, az álló/futó/táncolókat pedig nagyjából csípőmagasságtól fölfelé lehetett látni, ami valljuk be, egy ilyen természetű műnél (ahol a látványnak minimum kiegészítenie kellene a hallottakat, például: színdarab) a legnagyobb jóindulattal is kínosnak mondható – ilyen kondíciók esetén alighanem kézenfekvőbb megoldásnak kínálkozik a Képzelt riport otthoni élvezete bármilyen, ennél sokkalta komfortosabb módon.
A produkcióban egyébiránt minden megtalálható, aminek egy Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban lennie kell csak épp az alapműhöz túl sokat nem tesz hozzá, gyakorlatilag végigköveti az eseményeket a maga lineáris módján, előkészítve a tragikus végkifejletet. Vándorfi László rendezése elmesél egy történetet, bemutatva a hippi-éra pozitív és negatív oldalait is egy szerelmi tragédiába ágyazva. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról e feldolgozása arra született, hogy közönségének szorosan fogva kezét végigvezesse ezen a színes kavalkádon s aztán elengedje, ajándékként pedig kellemes dalokat, jó hangzású dallamokat adjon. Kár, hogy sajnos semmi mást.