Jó kézbe venni a Nagyváradi Állami Színház kiadta műsorfüzetet, elegáns kávé-itallaphoz hasonlít, jó ízléssel, tartózkodó eleganciával és terjedelméhez képest gazdag, színvonalas tartalommal bír. A Caffè espresso cím alatt a rendező gondolatait olvassuk: „A látszatok mögül felsejlik a szenvedés, a magányosság, a szomorúság és mindenekelőtt egy világ – a 18. század Velencéje – elkerülhetetlen összeomlásának az érzete.” Szép fogalmazás, csak ekkor még nem sejtjük, hogy a felsejlés helyett a színpadon nettóban azt láthatjuk, amit itt olvasunk.
Amúgy nem ördögtől való ötlet A kávéház kapcsán az emberi kapcsolatok működésképtelenségéről, álcákról, magányról, sőt pusztulásról beszélni, valami hasonló konklúzióra jutott annak idején Mohácsi János Kaposváron, később Rusznyák Gábor Szegeden. Csakhogy ezen produkcióknak mindez a nézőben létrejövő érzet, következtetés, benyomás volt, a nagyváradi előadásnak effélére nincs szüksége, ugyanis az első másodperctől kezdve ordítja, üvölti, sulykolja és szuggerálja, hogy itt életrevalótlan, színlelő, hamis, hazug, magukat másnak mutató, egymást kihasználó illetők gyülekezetéről van szó. Sőt: nem egyszerűen sulykolja, hanem effektíve ráírja a szereplőire. Florica Mãlureanu remekül teljesíti a feladatot, nyomasztó hangulatú groteszk figurákká változtatja a fellépőket, van köztük filozófus (Ridolfo), matróz (Trappola), nőimitátor (Eugenio), Vittoria maszkja az Operaház Fantomjára emlékeztet – és a beszédének a megértését gátolja –, Lisaura pedig balettszoknyában jelzi táncosnő mivoltát.


Középen: Kardos M. Róbert
A gond azonban nem ez, hanem az, hogy miután ezzel szembesülünk, semmilyen új motívummal nem gazdagodik a rendszer, ám cserébe még a sztori is teljesen érthetetlen. Ugyanis Anca Bradu szimbólumokkal pakolja tele a színpadot, továbbá szándékoltan túlzó színjátszásra készteti a színészeket, amitől minden mondat megsokszorozódik, csak éppen fogalmunk nincs, mi mit jelent a rendszerben, sőt arról sem tudni sokat, mi is ez a rendszer. Kérdésözön persze van: miért vannak nőnek öltöztetve a férfiak? Mit keres a szárnyas oroszlán a kávéház közepén? Mi köze az operabetéteknek mindahhoz, ami a színpadon zajlik? Miért játszanak állandóan fogócskásat az ide-odacibált székeik körül? És a végén miért reprodukálják a szereplők – a létszámhoz szükséges emberek kintről érkeznek, hozva magukkal egy széket – az Utolsó vacsorát?
Persze, lehet ezt költőiségnek nevezni, hiszen látvány szempontjából valóban egészen egyéni kreációkat látunk, papírdobozok és lépcsősor közepette lépnek fel ezek a groteszk figurák, csak színházi előadáshoz képest lép fel némi – elég jelentős – deficit. Furcsa például, hogy egy vígjátékon nem nevetnek a nézők, de egy mukkanás nem sok, valóban annyit sem. Ellenben a szünetben a közönség nagy része menekülőre fogja, és az előadás második – az elsőnél húsz perccel hosszabb – felvonása az eredeti nézőszám egyharmada előtt játszódik.


Hajdu Géza, Tóth Tünde
A színészek érzékelhetően pontosan végrehajtják a rendezői utasításokat, de a befektetett energia semmivé válik: a színpad és a nézőtér között áthatolhatatlan fal van. A következtetés: vagy a színészek nem értik-érzik a miérteket, és ezért képtelenek átadni a rendezői elképzelést, vagy maga az elképzelés blöff csupán: önmagában jól hangzó-ható megoldások ötletszerű egymásra halmozása, ami így nem is adhatja ki a kontextust, hiszen az valójában nincs is. A „mondanivaló” erőteljes nyomása, a költői koncepció mindössze arra jó, hogy a darabot totális ködbe burkolja. Az könnyen elképzelhető, hogy Anca Bradu e „mondanivalója” érvényes korunkra és társadalmunkra, az viszont biztos, hogy A kávéházra nem.