Igen bölcs előadás az Operettszínház elővezetésében tálalt Oltári srácok című koncert-musical, több ok miatt is. Elsősorban azért, mert már e műfajmegjelöléssel is kivonja magát a színházi nyelv használatának számonkérhetősége alól. Másodsorban aztán azért, mert valóban fontos dolgokról szól: a színpadra kihelyezett őszintétlenségről, a farizeusságról, a hazugságról. Mert hát valóban nem szép dolog, amikor olyanok vállalják magukra a lélek megtisztításának föladatát, akik maguk is romlottak. De alkalmuk nyílik színt vallani, s megtisztul minden és mindenki, az oltári szent fiúknak hála és haleluja. Ahogy azt Móricka elképzeli.
Tisztázzuk tehát, hogy az alkotók koncert-musicalként definiálják sikerművüket, vagyis ne tessék számítani sztorira meg ilyesmire. Fájdalmas, hogy mégiscsak akad, hiszen a koncert egy vallási mobilfeloldozó fiúcsapat (egy keresztény Backstreet Boys-variánsnak kinéző grupp) utolsó fellépésének real-time-ban elmesélt története. A hitről, reményről meg hasonlóan népszerű témákról szóló dalok között betekintést nyerhetünk a fiúk között kialakult ellentétekbe, illetve a csapat megalakulásának előzményeibe. Dramaturgiailag sajnos követhetetlen, hogy mi zajlik a kulisszák előtt és mögött, mennyiben történnek a retrospektív elemek a színpadon, illetve a megelevenedő emlékekben, illetve az is eldöntetlen, hogy most New York vagy Budapest-e a helyszín. De semmi baj, a lényeg a vezérfonal: a kedves közönség lelke bizony el van veszve, a hittől átitatott fiúk azonban addig nem nyughatnak, míg dalaik hatására a nézők meg nem tisztulnak (a feloldozást nyert alanyok száma nyomon követhető egy számlálóberendezésen: amikor nullára csökken a szám, siker van). A koncert előrehaladtával egyrészt egyre többet tudunk meg az előadók előéletéről, és csökken a kárhozásra ítéltek száma, de a zérus elérése nem megy: hiszen a srácok (egy kivétellel) egymással nem voltak őszinték, és jól behódoltak a show-business karvalykapitalista gépezetének. De bevallanak mindent, nyilvánosan leszaralakozzák önmagukat, majd az utolsó dalban végül is kibontakozhat a happy end, bár ennek a konkrétumai már rejtve maradnak az érdeklődő nézők előtt.

Mészáros Árpád Zsolt (fotó: Budapesti Operettszínház)
Jó és manapság igen releváns kérdés, hogy meddig lehet elmenni a vizet prédikálás és bort ivás versenyében. Mert az előadás buzgón ellene megy annak, amit verbálisan hirdetne: a konstruált érzelmeket és a motivációk álságos szimplifikálását hirdeti. Somogyi Szilárd rendező, illetve az Operettszínház kreatív csapata ez alkalommal is a legelső felmerülő értelmezést választva úgy csinál, mintha nemes és egyedi lenne, holott közhelyesen hétköznapi és tömegtermék. Pedig nyilvánvaló (és a darab is tudja), hogy az embereket nem lehet egy cédényi vallásos áhitattal fűtött zeneszámmal megváltani, és nem lehet úgy csinálni, mintha a nyilvánosság előtt élt élet valódi lenne, mert nem az: produkció, ami pénzt, tőkét, nyereséget hoz. Ennek a kritikája ez a darab, ettől lesz (lenne) érdekes. Az előadás viszont semmiféle olyan jelzést nem mutat, amely arra reflektálna, hogy itt a fiúk szemfényvesztéséről lenne szó; a vallomások ad hoc érkeznek a végén, derült égből a villámcsapásként, mindenféle rendezői előkészítés nélkül. De a közönségnek tetszik a kikevert meghatás: állva tapsolnak, és lelkesen követik a fiúk utasításait (amire egyébként egy hang is felszólítja a nézőket az előadás előtt). Áldoznak a tömegszórakoztatás és a populárbornírtság oltárán.

Szabó Dávid (fotó: Budapesti Operettszínház)
A szereplők igen jelentős fizikai erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmet a kilúgozott (fogalmazzunk úgy: értelmezetlen) sztori sekélyességéről. Összeszokott, megbízható, de meglehetősen jellegtelen figurák vannak előttünk. Lelkes vezéregyéniséget mutat Matthew szerepében Bálint Ádám, Mark homoszexualitásának felfedése ötletszerű betét Száraz Tamás előadásában, Sánta László Juanja pedig színpadi klisékre korlátozza spanyolsága rekvizítumainak felvonultatását. Mészáros Árpád Zsolt Luke-jának (hogy ezt az elején miért [lük]-nek ejti?) az alkoholizmusban és drogfüggőségben rejlő drámaiságát a rendezés csapkodja agyon a hihetetlenül sematikus és elnagyolt ábrázolással. Valódi teljesítményt Szabó Dávid képes felmutatni, Abe szerepében valahogy végig érződik benne egyfajta kívülállás az előadásban, amire a valódi magyarázat megvan a végén: a maga naivitásában ő az egyetlen valóban tiszta jellem, Szabó ezt szerencsésen jelzi mindvégig, így a végén bekövetkező eseményekben játszott szerepe megalapozást nyer. Táncosként mind az öt fellépő alaposan és pontosan végigdolgozza Tihanyi Ákos részletes és látványos, show-elemként maximálisan működő koreográfiáit, néha mondjuk a mikroportba zihálás elnyomja a szöveget, de ez legyen a legkevesebb gond. Leszkovszky Albin vezetésével a zenekar hibátlanul játssza el Gary Adler és Michael Patrick Walker minden tekintetben eklektikus dalait.
Ha az előadás meg lenne rendezve (oly módon, hogy a rendezés túlmutasson a balrólbe-jobbraki, jobbegyeslámpafel jellegű technikai rendezésen), még akár működhetne is, sőt, akár érdekes is lehetne. Így azonban nem több, mint egy álnaiv, vallásos szósszal leöntött monstre Backstreet Boys-repríz.