Nem színházi, inkább irodalmi, összművészeti happening Lackfi János és Lovasi András, valamint a Véletlen zenekar felolvasós-sztorizós-zenélős kétórája, ahol Anyám tyúkjából Apám kakasa, mélygarázsból Éjgarázs, rockból blues, felnőttből gyerek, gyerekből felnőtt lesz. Vers, szöveg, zene és némi rajz segítségével néhány közvetlen művész próbálja ledönteni az alkotó és a közönség közti falakat, úgy tűnik, sikerrel.
A könyvbemutatóval egybekötött koncertnek pont annyira volt marketingszaga, mint amennyit kellő iróniával és némi stílusos gúnnyal még jól el lehet kendőzni, de az alkotói alaptétel is ehhez igazodik: a művészet ugyanolyan árucikk, mint bármi más, csak éppen használni kell, hiszen arra van, máskülönben poros, avítt, és talán még néma is maradhat. Ennek fényében készült Lackfi János és Vörös István kötete is, amiben közismert gyermekverseket írtak át a mai körülményekre adaptálva, a nyelvvel való játék igényét szem előtt tartva, a Bóbitától A Tücsök és a Hangyán át egészen az Anyám tyúkjáig. Az előadás nemcsak az alkotói kútfőből táplálkozik, hanem a célközönség fantáziája eredményét is megmutatja, amennyiben egyes versek azokból a gyerekekkel tartott ötletelésekből születtek, amelyeken az irodalommal ismerkedők saját kezűleg tapasztalhatták meg, hogy a piedesztálról alátekintő költő csak a képzelet, illetve néhány korszerűtlen magyartanár szüleménye.
A dallamos, játékos, szellemes, szórakoztató gyerekverseket (amelyek önmagukban, illetve az „eredetihez” viszonyítva egyaránt tartalmasak), illetve a közbeékelt gondolatokat, anekdotákat felváltó Véletlen zenekar is két szerző, Lackfi János, illetve az énekesi posztot betöltő Lovasi András dalaiból szemezget. Arányaiban az előbbi javára, lévén az ő költészete indukálta a zenekar megalapítását is. A Ferenczi György szájharmonika-játékával kiegészült banda a szerző – mondjuk így – „felnőttebb” verseit játssza (már ha lehet ilyen kategóriákat felállítani: ha ismeri valaki a zenekarnév-adó Véletlen című verset – „depizik a szaniban / a mutterchen / dobi cigi dugiba / a farzsebben” –, pontosan tudja, mit jelent ez), a gitáron közreműködő Heidl György megzenésítésében, a muzikális sokszínűség és a verselés gyermeki játékosságának jegyében, a rock, a blues, a beat elemeit vegyítve, hol csak lassabban, tűnődve, hol kérlelhetetlenül magával ragadva. Vedres Csaba a villanyzongoránál, Szabó Attila gitárosként, Drapos Gergely basszusgitárosként, Gáspár Gergely pedig a dobok mögött szerzett igazán kellemes perceket a közönségnek. Lackfi versei és Lovasi dalai a mindennapi világot hétköznapi nyelvezettel írják le, arra mégis nem hétköznapi módon reflektálnak, persze mindketten másképp, és ez a különbség is izgalmas.
A kellemes örömverselést igazi örömzenélés váltja, és vice versa, a feszélyezetlen, közvetlen hangulat pedig minden különösebb fennakadás nélkül terjed szét a nézőtéren, hogy apa, anya, gyerekek, ki-ki a maga szája íze szerint szemezgetve megtalálja a neki tetszőt, amely jó versekkel, jó előadókkal és jó zenészekkel igazán gyerekjáték. Ha valami tartalmas családi szórakozás lehet, akkor ez biztosan az.