Egy vidéki haknitársulat és a lila művészet találkozásának kálváriája gazdag bohózati alapanyag, különösen ha abban a közegben játszódik, amelyből a színészi anakdoták többsége származik. Ennek megfelelően ha kellő (ön)iróniával rendelkező társulattal és rendezővel találkozik Gádor Béla vígjátékának Tasnádi István által átdolgozott változata, akkor a siker borítékolható. Az Othello Gyulaházán mostanság a József Attila Színházból indult országbekebelező körútjára, és nem valószínű, hogy bárki tévedne, aki azt mondja, hogy néhány éven belül nem nagyon lesz olyan kőszínház, amelyet elkerülne ez a vérbő színházszatíra. Nyíregyházán kétségtelenül megtalálta helyét a darab.
Gyulaházára, ahol időtlen idők óta érik egymást az egykaptafára színpadra rendelkezett operettek (most éppen a Csárdáskirálynő dübörög), megérkezik Debrődy, a főiskoláról éppen csak kipottyant főrendező, aki azzal a szent vízióval kel s fekszik, hogy műhelymunkában és az avantgárd jegyében színre viszi magát az Othellót. A világéletében zenés-táncos tinglitanglihoz szokott társulat persze bősz ellenállásba kezd, de a párt is ezt szeretné a színen látni, így nincs mese, Gyulaházán bizony Shakespeare-bemutató lesz, ha törik, ha szakad. Ráadásul a fiatal titán megtöri a színházban kialakult hierarchiát is, és az örök szubrett Szusits Márta helyett az egyik ifjú színésznőre, Pálmai Violára osztja Desdemona szerepét, aki így a férjével, Barnakival játszhatja el a főszerepet. Innen pedig már csak egy lépés, hogy Shakespeare féltékenységdrámája a valóságba is átszivárogjon, hiszen Debrődy és Viola csakhamar egymásra hangolódnak.


Kuthy Patrícia, Gáspár Tibor
Hargitai Iván rendező a színházi fogalmazás két végletére, a gagyi és a szó legpejoratívabb értelmében vett művészi, vagy inkább elvakult vadesztéta attitűd találkozására épít. Nem nehéz elképzelni, hogy a szövegtanulással együtt kéthetes munkafolyamathoz szokott színpadi reprezentátorok vajon mit szólnak akkor, amikor a rendezői bevezető (a műértelmezés felvázolása) önmagában nettó négy óra, a szerepértelmezésre szánt ajánlott irodalom kilókban mérhető, a workshop részben pedig jelentős szerepet kap a keleti hagyományokon nyugvó közös meditáció. A vén rókák kontra zöldfülű csata pedig pont olyan kisszerűen folyik, mint bárhol máshol a civil szférában szokás.
A rendező színészeit alapvetően színpadiasra hangolja, amit jól ütemezve vált fel a természetesség. Gáspár Tibor az öntelt haknista, Barnaki szerepében pont annyira művi, hogy ne csak nevetni lehessen rajta, hanem a cselekmény előre haladtával sajnálni is. Puskás Tivadar felszabadultan komédiázik Tornyos Frici kétarcú szerepében, aki láthatóan nem tehetségtelen, csak belelustult a gyulaházi kényelembe. Horváth László Attila Vermes igazgatóként a simulékony vezető gondosan kidolgozott karikatúrája, nagy adag hiúsággal keverve, amely mindig a művészi értékek előtt áll. Kuthy Patrícia Violaként az inkább szorgalmas, mint tehetséges művész prototípusát hozza, Debrődy pedig a dilettáns, vizionista, a földtől teljesen elrugaszkodott művész karikatúrája, különösebb intenció nélkül. Szuszits Mártaként Horváth Margit a színlapon feltüntetett „intrika” megjelölésnek teljes mértékben eleget tesz, Solti Csanád és Tenczler Tímea pedig laza színésztanoncként, Fridrik Noémi elsősorban nyusziként, Pregitzer Fruzsina a művészi ambíciókkal rendelkező, kiöregedett súgó Pötyiként, Vaszkó Bence a mindig részeg ösztöndíjas csehszlovák íróként, Tóth Zoltán László pedig a bennfentesség mintapéldányaként tesz hozzá az előadáshoz élvezetes skiccet.


Puskás Tivadar, Petneházy Attila
A Ladányi Andrea által látványosan megkoreografált operettsláger-betéteknek, és a csehszlovák Lady Karneval-szólónak zúgó taps jár. Az e köré szervezett nívós bohózat a csattanós befejezéssel tulajdonképpen csak azt szeretné kérni a közönségtől, hogy ne zárják be a fülüket a klasszikus szó hallatán, és csak azzal az elvárással üljenek be a nézőtérre, hogy aznap este is történjen velük valami. Ne csak a bulvár miatt legyen meg a teltház, mert akkor csak a felvázolt két véglet fog maradni nekünk, aminek a keveréke legalább annyira borzasztó, mintha külön-külön kellene átvészelnünk őket. Ez csak bohózatban viselhető el, ez pedig széltében-hosszában kétségkívül igazán az.