Korognai Károly, Müller Júlia
A nyertes lottószelvény és a kakaósdoboz történetéhez persze elengedhetetlen a két jól felfestett figura, a Férj és a Feleség, akik magukon hordják az öttalálatossal való élés lehetetlenségét. Müller Júlia minden illúzióját vesztett, gépies, hittelen, kissé ormótlan asszonya, illetve Korognai Károly egyszerű melósa valóban elhitetik, hogy képtelenek túllátni és túllépni az őket körülvevő tárgyi és humán környezet földhözragadtságán, hogy nekik már túl késő van ahhoz, hogy éljenek a hatszázmillió adta lehetőségekkel. „Hatmillió” – szól a feleség, „hatszázmillió” – javítja ki a férje: mintha csak Wagner úr beszélgetne egy kedélyes rablósuhanccal arról, hogy annyi font csak
számtanpéldában létezik. Csakhogy ez nem regény, hanem egy konyha, talán Miskolcon, talán Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, de ugyanúgy előfordulhat a Dunántúlon vagy a fővárosi hetedik kerületben is – és mégis megtörténik az abszurd. Hőseink nyolcvan perc alatt eldöntik, hogy nekik ez nem megy. Hogy az nem jó, ahogy eddig volt, de másra már képtelenek berendezkedni.


Korognai Károly, Müller Júlia
Spiró és a miskolci színház a változtathatatlanság állapotát villantja fel a Prahban. Ahogy az író sem tárja fel (csak a nézővel sejtteti) ennek okait, az előadás sem teszi ezt, „csak” egy kétségtelenül létező jelenséget mutat meg, a maga ellentmondásosságával, az érthetőséget és a kedvességet vegyítve a szerethetetlenség és a mozdíthatatlanság elemeivel. Nem ítél, nem foglal állást, nem keres bűnbakot, mert tudja, hogy nem ez a megoldás: arra serkent, hogy ezeknek az okait keressük meg (magunkban, környezetünkben), és azokon kell változtatni. Hogy ne az álmodás, hanem a cselekvés legyen a mindennapos teendő. Hogy mindenkinek meglehessen az a szabadsága, amivel hozzá tud nyúlni hatszázmillióhoz. Hogy ne féljenek a lehetőségtől. Mert lehetőségek jönnek, de ha nem ragadja meg őket senki, akkor bizony maradunk a málló konyhában, a pattogzó festésű kredencek között.