„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” – szól az Anna Karenina kezdősora. Tolsztoj akár Alice-ról és Edgarról, a Play Strindberg házaspárjáról is írhatta volna ezt, bár ha válóperes ügyvédek töltenék meg a nézőteret, valószínűleg a darab számos mondatának hallatán sóhajtanának fel kórusban: „Hogy én ezt már hányszor hallottam!” De itt legalább nevetni is lehet azon, ami a színpadon zajlik, hiszen Dürrenmatt a nőgyűlölőként számon tartott svéd drámaíró, Strindberg Haláltánc című darabját tragikomédiává dolgozta át.
Alice és Edgar huszonöt éve házasok, és már nagyon régóta élnek a külvilágtól szinte teljesen elzártan, egy szigeten, a börtön fölötti toronyban, átvitt értelemben pedig saját házasságuk börtönében. A férfi katonai szakíró, de a tankönyveit már senki sem használja, feje felett ott lebeg a közeli nyugdíjaztatás réme. Az asszony a házasságáig színésznő volt (akár csak Strindberg három felesége közül kettő), és nem tudja a férjének megbocsátani, hogy feladta miatta a pályáját. Gyerekeik kirepültek, ők pedig unalmukban és elkeseredettségükben egymást gyötrik, minden napjuk ugyanúgy, ugyanazokkal az üres rituálékkal, sehová sem vezető és folyton ismétlődő párbeszédekkel telik. Némi változatosságot hoz az életükbe Alice unokatestvérének és egyben volt szerelmének, Kurtnak a látogatása, alkalmat adva az egymás közötti játszmák kiterjesztésére, felcsillan a változtatás lehetősége is, de a lényeg mégsem változik. Az életük üres, mint a kívülről csillogó szappanbuborékok, amiket Edgar a darab elején és végén – ezzel zárva keretbe az előadást – a levegőbe fúj.

Pásztor Erzsi, Bregyán Péter
Csiszár Imre a korábbi színpadi adaptációkhoz és a darabban emlegetett huszonöt éves házassági évfordulóhoz képest egy generációval idősebb színészekre osztotta Alice és Edgar szerepét. Ez pedig azzal a hangsúlyeltolódással jár, hogy a sokszor, sok műben megfilmesített és színpadra állított életközepi válság helyett az idős kor eltérő perspektíváját állítja középpontba, leszámolva azzal a hamis illúzióval, hogy csak szeretetben és békességben lehet egymás mellett megöregedni. Dürrenmatt a bokszmeccsekhez hasonlóan tizenkét menetre tagolta a darabot, és ezt a felosztást követi a soproni előadás is. Az egyes menetek sorszámát és címét a színészek szerepükből kilépve, tárgyilagos hangon jelentik be. Aki az adott egységben nem szerepel, a bokszringhez hasonló, négyszög alakú játéktér szélén, vagy ha úgy tetszik, a „kispadon” foglal helyet, és szemléli a játszókat, éppen úgy, mint mi, nézőként és bíróként egyaránt. A bokszring érzetet erősíti az is, hogy a középen lévő színpadot három oldalról ülik körbe a nézők. A „menetes szerkezet” pedig szaggatott, a darab második felére felgyorsuló ritmust ad az előadásnak. A ritmusváltás persze nem független a komikus elemek szaporodásától. Az első húsz perc után ugyanis a tragédia lassan, de biztosan tragikomédiába megy át, egyszerre láttatva elkeserítően komolynak és kisszerűen nevetségesnek a szemünk előtt zajló házassági drámát.
A háromszereplős kamaradarab nehéz feladat elé állítja a színészeket, többek között azért, mert a rendezés is a karakterek kibontására, árnyalására koncentrál. Koncz Gábor látható kedvvel, nagy energiákat mozgósítva, meggyőzően alakítja Edgart, a vérbeli katonatisztet, aki megszokta, hogy a parancsait teljesítik, és ha valamire azt mondja, hogy „erről többet szó se essék”, akkor arról nem esik többet szó. Ezért nem akarja észrevenni és elfogadni betegségének egyre gyakrabban és egyre határozottabban jelentkező tüneteit. Az önmagáról kialakított képbe, a híres katonai író, a nagyétkű, kiválóan táncoló, talpig férfi képébe nem illeszthető bele a gyengeség és a testi elesettség. A komikum forrása éppen ennek a túlretusált önképnek és a valóságnak az ellentéte, ahogy Edgar vehemensen nekiesik a vacsorájának, mintha az egész világot akarná megzabálni, aztán pár perccel később gyenge öregemberként ájuldozik a színpadon, újra és újra kiesve a birtokolni vágyott világ vérkeringéséből. Pásztor Erzsi színészi habitusában nagyon különbözik Koncz Gábortól, de Alice is nagyon különbözik Edgartól, így ez az ellentét indokoltnak tűnik. Alakításában a feleség meghatározó életérzése a sértettség, a (művészi, társasági) mellőzöttség. Mindezért a férjét okolja, és annak minden rosszulléténél azonnali halálában reménykedik. A darab elején néhány alkalommal mimikája és gesztusai Janka nénit idézik a Szomszédokból, de később ez a hasonlatosság szerencsére eltűnik. Bregyán Péter Kurt szerepében visszafogott és elegáns alakítást nyújt, hiszen ő a titokzatos félidegen a múltból, akiről keveset tudni, akit át akarnak ejteni, de a végén kiderül, hogy… De ezt inkább hagyjuk mi is homályban, ne rontsuk el a jövőbeli nézők meglepetését!

Pásztor Erzsi, Koncz Gábor
Házasságkötés előtt álló jegyespároknak talán nem ajánlható ez az előadás, de mindenki másnak, aki nem fél belenézni a házasságok színét és visszáját egyszerre megmutató, néha mulatságos, olykor siralmas görbe tükörbe, igen.