„Mert kell egy hely, hol minden szellem látható, / Mert kell egy hely, hol minden szólam hallható. / Mert kell egy hely, hol nem fáznak a csillagok, / Mert kell egy hely, hol emlékünk még élni fog” – így szól a közismert dal A padlásból, és ez a „kell egy hely” ezúttal nagyon határozott programadója is az ezúttal Keszég László irányítása alatt a Horváth-Sztevanovity-Presser szerzőtrió elnyűhetetlen modern zenés meséjét előadó kaposvári társulatnak, amely igazán komolyan veszi a „kilenctől kilencvenkilenc éves korig” terjedő korhatárajánlást.
Mert ebben A padlásban bizony nem csupán a gyerekek a célközönség, hanem a felnőttek is, ekképpen igazi családi élmény. A felnőtt itt nem csupán kísérő, hanem egyrészt teljes értékű néző, másrészt a gyerekek számára szükséges kiegészítő, ugyanis a legifjabb korosztály egy, a mesén túlmutató részét nem igazán fogja érteni a nem túl szájbarágós, ellenben eléggé feszesre szerkesztett előadásnak, s nem árt elmagyarázni-megbeszélni például a mesei utalásrendszereket, esetleg Témüller úr vagy a Detektív szerepének sajátosságait, egyáltalán elmondani, hogy mi is a színház. Egy hagyományos kőszínház gyerekekkel megtöltve egészen furcsán kezd el működni, különösen egy olyan bérletszünetes előadás esetén, amelyre a többnyire igen nagyon fiatal, kb. 7 és 10 éves közötti korú, az ajánlott korhatárt alulról éppen hogy vagy nem is súroló gyerekeket láthatóan úgy cipeli magával a lelkesedéstől egyáltalán nem duzzadó pedagógus, hogy sejtelme sincs arról, miért is vannak a gyerekek a színházban.
Ettől eltekintve igen nagy élmény, amikor a lámpák lekapcsolásakor egy egész színház nézőtere, zsöllye első sortól a kakasülőig torkaszakadtából visít. A színházi hagyományoknak megfelelően a zenekari árokból felbukkanó karmester, Stauróczky Balázs meghajlás helyett csitítani próbálja a színházi hagyományokról érzékelhetően, illetve önhibáján kívül semmiféle fogalommal nem bíró gyerektömeget, de a sok lúd disznót győz mondás itt is érvényesül: senki nem hagyja abba a visítást, amíg a „kísértetek” el nem foglalják a helyüket. Ez a közösségi élmény aztán jó ideig sokkal erősebb a gyerekek számára, mint ami a színpadon zajlik, a színészeknek nincs könnyű dolguk azzal, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Az ok pedig abban keresendő, hogy – mint említettem – ez A padlás nem alsótagozatosokra, hanem komplett családokra van belőve, nem 30 gyerek, 2 felnőtt modellre, hanem gyerek-szülő-nagyszülő felállásra, esetleg aktív nevelői munkát végző pedagógusokra számít.


Csonka Ibolya, Tóth Géza, Nyári Szilvia, Némedi Árpád
Mert Keszég László rendezésében, illetve Ari-Nagy Barbara dramaturg feszesre húzott cselekményében a raboskodó mesealak-szellemeknek sorsuk kezd lenni, egyszerre látunk mesét és mesereflexiót a színpadon, a Cziegler Balázs tervezte grandiózus, ám teljesen természetes padlástérben: nem szimpla jólelkekről, hanem a célt és a boldogságot kereső gyarló emberekről szól a történet. A finomlelkű Herceg (Kőrösi András), a zseniálisan hiperaktív és kedvesen zsörtölődő Lámpás (Némedi Árpád), a mindig jókor felnyögő Meglökő (Tóth Géza), és a tényleg gyermekien naiv Kölyök (Nyári Szilvia), majd a gengszter testében feléledő, az emberi érzéseket átélő Révész (Sarkadi Kiss János) igazi otthonra lelnek a mindenünnen támadott padláson, a kedvesen mamlasz Rádiós (Gulácsi Tamás) és a Rádiós figyelméért küzdő Süni (Sárközi-Nagy Ilona), illetve a nagyon szeretni akaró Mamóka (Csonka Ibolya) között, bár ezen idill megtöréséért mindent megtesz a „rendes”, „úri” viselkedést hátratett kezével majmoló, mentalitásában igazi történelmi házmester-karikatúra, Témüller (Gyuricza István). Szerencsére az irányítható Üteg (Szvath Tamás), illetve a jóra hajlamos, folyton visszaforduló Columbóra vett Detektív (Znamenák István) végül a gáncsoskodó Témüllert kapcsolják le.


Nyári Szilvia, Gyuricza István, Némedi Árpád, Kőrösi András
Süni és Rádiós pedig egymásra talál, a Mamóka mindenkinek főz szilvásgombócot, a szellemek pedig úgy repülnek a fényeken túlra, hogy itt maradnak velünk. Mindehhez végre a konzervízeket mellőző hangulatot ad az élő zenei kíséret (hangszerelés: Presser Gábor és Holló Aurél), bár a hangzásban némileg túltengenek az ütősök, és a hangtechnika sem mindig képes a jó keverési arányokat eltalálni (a fináléban végképp nem). Ellentétben a Memlaur Imre tervezte világítással, amely következetesen aládolgozik az adott jelenet dramaturgiájának. Dékány Edit koreográfiája általában kis mozgásokkal dolgozik, ugyan nem igazán érteni, miért van kifuttatva sokszor egy „itt tessék tapsolni” jellegű fináléra, amikor ez a felfogás láthatóan az egész előadástól kissé idegen, általában azonban jó érzékkel pontosan annyit vállal, ami belefér a produkció, a színészek és a rendező kereteibe.


Némedi Árpád, Szvath Tamás, Sarkadi Kiss János, Znamenák István, Sárközi-Nagy Ilona, Mózes Balázs, Gyuricza István, Csonka Ibolya, Gulácsi Tamás, Kőrösi András, Tóth Géza
Mindezzel együtt, igaz, hogy ez is csak olyan, mint százezer másik, iszonyú piszok van és semmi sem látszik, ám ne feledjük, hogy „Soha ne ítélj a látszatból!”, úgyhogy érdemes észrevenni, hogy ha kell, akkor van egy hely, hol minden szellem látható és minden szólam hallható. Pont itt. Most még.