„A templomok szakállszárítóiban a templomba menő vagy templomból jövő férfiak, legények időztek, ott tárgyalták meg ügyes-bajos dolgaikat, közösségük általános érdekű kérdéseit s cserélték ki értesüléseiket.” Ezt írja a Magyar Néprajzi Lexikon a szakállszárító szó magyarázataként, tehát joggal gondolhatnánk, hogy közérzeti-közéleti, fiatalos hangvételű, valóban hozzánk szóló és humoros lesz az „örökifjú jelesek irodalmi kabaréja” műfaji jelzetű előadás. Azonban a mai estén az étterem és a színház harcából mégis az előbbi kerül ki győztesen – méghozzá kiütéssel.
Ugyanis az előadással kapcsolatos egyik várakozásunk sem teljesedik be. A hetven perces produkció alatt mindössze három-négy olyan pillanat volt, hogy a közönség nevetéssel jutalmazta a játszó négy színész egyébként elismerendően erőteljes energiabedobását. Dicsérendő még az a törekvés, hogy a fellépőket nem a leírt helyzetek szituatív eljátszására késztette Győrei Zsolt rendező, hanem inkább viszonyokat és hangulatokat próbáltak megidézni, kár, hogy ebben az esetlegességen kívül semmiféle rendező elv nem bír megmutatkozni.
Ennek az elsődleges oka, hogy az „irodalmi” alapanyag nem túl vicces, sokkal inkább ironikus, jellemzően fanyar vagy groteszk meglátások, állapotleírások, karcolatok, szituációk gyűjteménye, amelyek nem poénra vannak kihegyezve, s önmagukban nem is színpadi szövegek. Az alkotók azonban nem adaptálták ezeket egy színházi nyelvre, hanem a szövegek előadására ráhúznak egy tetszőleges színházi keretet, és kész a jelenet. Ebből a félreértésből adódóan azonban az előadás gellert kap, méghozzá végzeteset: egyszerűen nem működik, nem hat, nem érvényes. Két szék között a pad alatt vagyunk – sem felolvasás, sem színház, hanem a kettőnek egy keveredése, amely ráadásul nem tart sehonnan sehová, teljesen esetleges.
Csórics Balázs, Holecskó Orsolya, Zámbori Soma, Fekete Linda
Még nagyobb baj, hogy a színészekre valamiért rá van kényszerítve az „itt és most” érzet iszonyú sulykolása. Többször végighaladnak a nézőtéren, jónéhányszor egy-egy néző arcába van telibemondva a monológ vagy a vers; a színészek – főként a lányok: Holecskó Orsolya és leginkább Fekete Linda – intenzitása nem a Spinoza kicsiny, személyes terére méretezett, hanem eltart a Dob utcától nagyjából a Clark Ádám térig, ami a nézőtéren ülve elég kellemetlenül drabálisnak hat. Ezzel pedig az őszinte, már-már bizalmas légkör, ami működtethetné a rendszert, egyáltalán létre sem jön, a harsány, minden pillanatban jelzett „mi most eljátsszuk, hogy játszunk” közeg komolyan vehetetlenné teszi a produkciót.
Egyetlen színész lóg ki ebből, Csórics Balázs, aki visszafogottan, kis gesztusokkal, apró váltásokkal játszik, és egyetlenként mutatja meg, hogy képes a poentírozásra, kár, hogy ez egy kabaré esetében kuriózumként jelenik meg a színpadon. Csórics jegyzi az elhangzó dalok többségét zeneszerzőként, és a számokat ő kíséri gitáron (néha besegít Zámbori Soma is), ezek a produkció legjobb pillanatai; a dalszövegként alkalmazott versek (és az estben elhangzó anyagok) közül a legjobb Keresztesi József Boldog karácsonyt, kedves emberek, illetve Hátradőlős rock'n roll, valamint Kiss Ottó Szép Oláhné című szövege.
Zámbori Soma, Holecskó Orsolya, Csórics Balázs
Sajnos ezek sem mentik a Szakállszárító gyengéit, sőt éppen hogy fokozzák azt az érzést, hogy milyen jó lenne már egy valódi kabarét látni, akár irodalmit, akár mait, akár fiatal szerzőkkel, akár fiatal színészekkel. „Ideiglenes tartózkodásra szolgáló építmény” – írja még a Magyar Néprajzi Lexikon a szakállszárítóról, és ezt már az előadás első negyedórája után igazolva látjuk. Bár ideiglenes tartózkodásra is inkább a Spinoza éttermét ajánljuk: a visszafogottságában erőteljes, jól kitalált, gondosan elkészített füstös-fokhagymás padlizsánkrém különösen remek, azt biztosan nem bánják meg.