Úgy tűnik, mintha a Jó éjt, anya! című produkciót a Kulteában egy felnőtteknek szóló esti matinénak szánták volna, Pásztor Erzsi jutalomjátékával egybekötve, valamiféle unikális élményt nyújtva ezáltal a nézőknek. Ebből azonban nem valósult meg semmi: az elkészült produktum sajnos csak azt bizonyítja, hogy valaki nagyon különlegesen extra módon értett félre, illetve felejtett el értelmezni egy amerikai családi drámát.
Mivel dramaturgi vagy más darabértelmezői státuszban senki nem szerepel a színlapon, csupán azt vizsgálhatjuk, hogy Iványi Árpád rendezőt milyen szándékok vezérelték a darab színpadra állítása során.
Anya, öngyilkos leszek! – hangzik el egy mondat (tartalmilag felelevenítve) az előadás igen korai percében, az ötödik és a tizedik oldal között. Majd egy teljesen hétköznapinak mondható egyfelvonásos terjedelemben folytatódik a dialógus anya és lánya között, hogy miért tegye meg, illetve miért ne tegye meg – mélylélektan, pszichologizálás, történetetek, elméletek, önvallomások és vádak által övezve. Ez az embernek már az első olvasáskor feltűnhet – ahogyan az is, hogy ezeknek a beszélgetéseknek (bár alig vannak megszakítva) drámai ívük van, a két szereplő általuk eljut A-ból B-be, vagy B-n keresztül C-be etcetera. Különösebb mélyvizsgálat nélkül az is fölismerhető, hogy ha ez egy kétszereplős dráma, ami dialógusokra épül, akkor az a két szereplő minden bizonnyal valamilyen viszonyban áll egymással. Ez nyilván feltűnt a rendezőnek is, efelől nincs kétség, csak épp a rendezés közben ezekről nem vett tudomást. Csak azt feltételezhetjük, hogy nem volt más választása, a dráma és a színház ezen szépségeiről, mint karakter, viszony, gondolat, kifejezés sajnos le kellett mondania, másként nem jöhetett létre az előadás. Csak az a kérdés, hogy miért.


Boldizsár Tünde, Pásztor Erzsi
Nem tudjuk. Csupán azt tudjuk, hogy így lett. Az első árulkodó jel a két színész. Pásztor Erzsi mindenféle érzelmi síkot elhazudva, szinte megfeszül azért, hogy eljátssza, hogy történik valami a színpadon, azonban vezetői kéz nélkül a kedves, szeretni való anyát/nagymamát valósítja meg, amely karakter így önmagában elég nagy tévedés a színpadon. Boldizsár Tünde pedig egy-két, főként a színészi tétlenségből fakadó görcsből és zavarból próbálja megoldani Jessie kitöréseit és elveszettségét. Mindkét színész hatalmas érzelmi amplitúdóval igyekszik játszani, azonban a dallamos hangsúlyok, a pergő gesztusok, a nagy hangerő, a gyorsabb mozgás, az élesebb váltások önmagukban nem sokat érnek. Jegyezzük meg: a színészek erről nem is tehetnek, nem nagyon van más választásuk, mint ezt megtenni. Rendezői irányítás nélkül azonban bukásra vannak ítélve. Nincsenek kijelölve számukra a dramaturgiai csomópontok, fordulatok, hogy hol milyen irányba változik a viszonyuk, ki van fent és ki van lent, miért akar meghalni a lány, mit tett az anya, hogy meg akar halni, miért nem akarja, hogy meghaljon a lánya (azon túl, hogy a lánya): ezek a kérdések mind el lettek felejtve.
A kérdések elhanyagolását támasztja alá a rendező valósághű, teljesen reális, aprólékosan és ízlésesen kidolgozott díszlete és jelmeze, amelyekkel önmagukban nincsen semmi baj. Éppen csak a színészek kerülnek játszhatatlan helyzetbe általuk, hiszen egy olyan alaphelyzetben kellene valamit jelezniük, amelyben a lány közli az anyával, hogy meg fogja ölni magát. A tárgyaknak, a térnek okokat, motivációt, környezetet, transzparenciát, általánosíthatóságot, közeget kellene teremteniük, a rendezőnek ezekkel meg kellene mondania, hogy mit szeretne látni a színpadon. De nem mondja. Nem, nem és nem.


Pásztor Erzsi, Boldizsár Tünde
Ha a rendezőnek volt is szándéka, az nagyon intim magánügy maradt. Azonban ha a hollywoodi limonádégyárak sakkban tartják a rendezőt – nem marad más feltételezés –, hogy kizárólag az ő sablonjaikat használhatja, akkor érdemes lenne ehhez a megfelelő alapanyagot kiválasztani, és nem végignézni, ahogy szétfacsarodnak egy arra alkalmatlan darabban a színészek. Ha az egyszerű, felszínes szórakoztatás a cél, az teljesen rendben van, de Marsha Norman drámája nem ezért, nem erre a célra íródott, és leveti magáról, ha erőszakot tesznek rajta.
Még egy felmerülő kérdés van: hogy miért pont most és miért pont ezt a darabot vették elő. Rendkívül érdekes lehetne erre a válasz, aminek az előadásból kellene kiderülnie, de úgy tűnik, ez is intim magánügy maradt.