Szürke ajtókilincs nyitja a szürke szoba szürke ajtaját, ahol egy szürke ember szürke életében kényszeredetten nekifeszül a szürke világból kipréselni némi színt. A szürke ember ismerős: ő az árnyék a munkahelyek folyosóján, ő az éles szagú, görnyedt hátú, zavart tekintetű flúgos a földszintről, ő a nejlonszatyrokkal felszerelt városi vándor, ő az, akitől az ember soha nem kérdezi meg: „Hogy vagy?”. Gogol jól látta, mi a személytelen szervezetben való létezés végpontja, és ez a multi- és transznacionális cégek által uralt világban nagyon is adekvát problémafelvetés... lenne,
ha Kiss József rendező ilyen, vagy ehhez hasonló igényekkel jelent volna meg a művel kapcsolatban, de nem ez történt. Gogol szövege ugyanis színpadon van, csak éppen Gogol nincsen ott. De nem csak Gogol, igazából Kiss József (a rendező) és Tahi Tóth László (a színész) sem. Így pedig eléggé pang a színpad.


Tahi Tóth László
A poros-dohos „csinovnyiklak” pontos illusztrációja a naplóírásban kiteljesedni kívánó, és abba szép lassan beleőrülő Popriscsin otthonának, de az egész miliő tulajdonképpen ugyanolyan, mint amilyennek gimnáziumban a „nagy orosz irodalom” témakörben a legtöbb diákban megmaradhatott, úgyhogy meglepetés itt sem éri az embert. Mindössze a színpadon előkerülő, újságpapírból gyúrt életnagyságú emberfigurák, és egy, a háttérben folyamatosan meg-megjelenő női alak rejt magában némi izgalmat, de előbbi ötlet gyorsan kipukkan (nincs sem felépítve, sem a kézenfekvőnél komolyabban értelmezve), utóbbi pedig inkább misztifikált díszletelem, semmint a nőkérdés valódi integrálása az értelmezési tartományba.
Tahi Tóth László tisztességgel elmondja a szöveget, de kiterjedtebb színészvezetés híján meglehetősen egysíkú, a rendezés szövegillusztrációs vonulatába tökéletesen megegyező színjátszással, mindössze jelzi Popriscsin tragédiáját, így a karakter mindvégig rejtve marad a nézők előtt. Pedig a magányos, görnyedt kisember, aki kudarcos élete elől a képzelet világába menekül, és eljut odáig, hogy szent meggyőződéssel hiszi magát spanyol királynak, ennél jóval izgalmasabb alapanyag: a hétköznapi posvány és a szárnyaló képzelet közt feszülő ellentét lenne valahol a dráma lényege is. Ezt szimpla pasztell színekkel megmutatni meglehetős leegyszerűsítése az egésznek.


Tahi Tóth László
Az alkotók bizadalma Gogol művében nem alaptalan, de kérdéses, hogy ez így vajon igényli-e a színházi keretet, még akkor is, ha a munkát láthatóan nem sajnálták ki az előadásból. A szürkeséget önmagával ábrázolni azonban egész egyszerűen unalmas.