A krétával falra rajzolt zongora, hangjegyek, kávéházi asztalok, önkényuralmi jelképek adják a Seress Rezső életéből készült Müller Péter-dráma keretét a Komáromi Jókai Színház előadásában. Néha a daloknál kissé erőtlenül megnyilatkozó, de egyébként finom munkával, részletgazdagon kivitelezett produkció meglehetősen jó ritmusú, és szerencsésen kerüli el a melodráma eltúlzásának csapdáját is, mindvégig hangsúlyozva, hogy egy kisember vadrománcos útját, és nem egy hős gigászi küzdelmeit kísérhetjük végig.
Ennek megfelelően a szemszög és a kissé brechtiesen eltartott, krétarajzszerű forma nem a történetre, hanem az emberre helyezi a hangsúlyt. Fabó Tibor alakításában, illetve Lévay Adina koncepciójában Seress Rezső az igazi, vérbeli pesti kispolgár, aki egy szerencsés véletlenből kifolyólag világhírű lesz, ám ezt – bár megtehetné – nem váltja apró (nem is olyan apró!) pénzre, hanem a dollármilliók helyett húszforintosnál marad: ott, ahová született, ahol meg tudnak szólalni a dalai. Az Örkény Istvánnal vegyített Rejtő Jenőbe oltott ©vejkként láttatott Seress tévedése persze nyilvánvaló (a világsiker bizonyítja, hogy a dalai nem elsősorban a szövegtől, hanem a zenétől lettek olyanok, amilyenek, tehát egyetemes nyelven szólal meg), ám nála nem a bátorság hiányáról, hanem az életet, a dalok alapatmoszféráját biztosító környezet (vagyis Budapest, még szorosabban a hetedik kerület) elvesztése egyenértékű lenne a művész halálával.


Jelenet az előadásból
A játék a túlvilágon játszódik, és különböző emberi viszonyokat, illetve ezeknek a változásait villantja fel; a kávéházi hangulat, a füstös kisvendéglők illata, a történelem mindennapokba avatkozásának baljós jelei, a Seress életében felbukkanó emberek mind az ő szemén keresztül láthatóak, s alakulnak egyfajta furcsa, édesbús, érzelmesen racionális revü szereplőivé. Fabó Tibor kívül vidám, belül szomorú Seress Rezsője elszenvedi a mindennapok, illetve a történelem eseményeit, s mindeközben egyetlen dolgot tesz, mégpedig azt csinálja, amit szeret: ül a Kispipában vagy a Kulacsban, és játszik a közönségnek, miközben az életrajz szinte minden eleme (érdemes elolvasni), a híres történetek, a Szomorú vasárnapot feldolgozó híres énekesek sora, az ismert és kevésbé ismert slágerek sorra megjelennek a színpadon. Seress nem megy el sem '45 után, sem '56-ban, sem a hatvanas években, amikor már jócskán „kiment a divatból”. Nem hős, hanem „csak” egy stílusos kisember, aki amikor úgy dönt, hogy vége a világnak, kiugrik az ablakon, mitegy beteljesítve az immár halhatatlanná váló Szamorú vasárnap-legendát.
Abból adódóan, hogy az előadás kizárólag Seressre koncentrál, a többi szereplő arra van kárhoztatva, hogy csupán körvonalakat („krétarajzokat”) mutasson a rájuk osztott alakokból. Ezt becsülettel meg is teszik, a sorból azonban kiemelkedik a Jani pincér mellett az előadás játékmesterének a szerepét felvállaló Ollé Erik, aki gördülékenyen, és a történésekre intenzíven reagálva biztosítja a játék menetét. Ő teremti meg a Szomorú vasárnap születésének atmoszféráját is, sikeresen, kár, hogy maga a dal előadása nem sikerül ennyire jól (az egyik színésznő monoton hangképzése túl van erősítve, és elnyomja a többiek éneklését). Amúgy is sok hangtechnikai probléma nehezíti az előadást (amelynek helyszíne, a törökbálinti Munkácsy Mihály Művelődési Ház Feleki Kamillról elnevezett színházterme lehet, hogy nem ideális az előadáshoz), pedig Szilassy Nelly kiváló érzékkel és igen hangulatosan kíséri zongoráján a produkciót.
Seress élete és életműve sok szempontból igen tanulságos. Ha másért nem, akkor azért, mert bizonyítja, hogy az „itt élned, halnod kell” szerint csak úgy lehet élni, ha az belülről jövő indíttatás. Még csak elszavalni sem kell, elég érezni, akkor igazzá is válik. Seress úgy élt és halt itt, hogy most is él.
(Munkácsy Mihály Művelődési Ház, Törökbálint, 2009. augusztus 22., a Kárpát-medencei Színházi Találkozó keretében)