Az alaphelyzet adott: egy nap K.-t megkeresik egy nem létező hatóság nem létező emberei, letartóztatják, majd otthagyják, hogy élje tovább az életét. Ő pedig elkezd nyomozni a hatóság, vagyis a rendszer után, meg szeretné ismerni letartóztatásának okát, vagy hogy egyáltalán mi történt. Közben szépen lassan belefolyik ebbe a titkos és kiismerhetetlen hivatali, _deus ex machina_-szerű átláthatatlan közegbe, ami végül végez vele.

Homok a gépezetben, nagyjából ez lehet a viszonyunk a világgal, az ország közigazgatásával kapcsolatban. Tulajdonképpen ki tudja, hogy hány kézen megy át a fizetésünk, vagy egy levél, amit az államtól kapunk, vagy bármilyen ügyünk? Ki tudja, hogy hol és menyire vagyunk nyilvántartva, hogy ki figyel minket? És ebben a helyzetben, amiben mint hangya kandikálunk ki az esőben a fűből - de mennyiből áll eltaposni ezt a hangyát? Egy felsőbb, nagyobb rendnek, rendszernek – semmi misztikusság, magasztosság, itt bármelyik hivatalra, vagy országra gondolhatunk – semmiből. Ez nem üldözési mánia, ez a civilizált, egymás mellett, bizonyos szabályok között élő emberek, természetellenesen kialakult frusztráltsága. Mit tudnánk tenni, ha egy nap, valaki ott fent, úgy döntene, hogy most eltakarít minket az útból?

Bagossy Levente színpada hosszában mély, oldalt, pedig zárt, melynek összhatása könnyedén tükrözi a nyomasztó ál-szabadság érzését. Folyton új terek nyílnak meg, minden zavarba ejtően praktikus van benne elhelyezve (zavarba ejtően, hiszen kéznél, ugyanakkor elképzelhetetlen helyen – gondolok itt a vetítővászonra, a portás asztalára, a telefonra). A színpad pillanatok alatt alakul át hivatallá, lakássá, folyosóvá, szórakozóhellyé, és mocsárra. Ezek hihetetlen sebességgel történő váltakozásának köszönhető a térzavar érzése – jelképesen szédüléssé válik -, amivel tökéletesen elmosódik mind az előadásban, mind bennünk, mindenféle korlát, gát, ami akadályozná az előadás megszületését. Vizualitásában és hangulatában egyaránt felmerül a párhuzam David Lynch Twin Peaksével, ráadásul a megismerhetetlen ellen küzdő Cooper ügynököt alakító Kyle Maclachlanre erősen emlékeztet Keresztes Tamás K.-ja. (Furcsa, hogy a BBC A per-feldolgozásában éppen Maclachlan játszotta K.-t; úgy látszik, tényleg nincsenek véletlenek.) Berzsenyi Krisztina jelmezei divatosak, ötletesek, abszurdak és természetesek egyszerre, segítve a színészek munkáját, akik gond nélkül adják át magukat az előadásnak.

K. tipikus hős lehetne, de mivel esélye sincs kiutat találnia determinált helyzetéből, antihőssé lesz. Küzd, harcol, megtör, felemelkedik, boldog, szomorú, igazából már ő sem tudja, milyen érzés nincs benne, vagy annak az ellenkezője. Keresztes Tamás játéka energikus, és alázatos, mindent átad szerepének, ennek köszönhetően nem lehet a relevanciáját vitatni, hanem az igazságán lehet vitatkozni, azon, hogy miért ilyen az élete, mit él át, és egyáltalán: mit mond, mit lát? A többi szereplő pontos, összetett, és következetesen végigvitt körülményeket teremt Keresztes Tamásnak. Közülük most igazságtalanul válogatva kiragadnék párat. Jordán Adél kiállásában teljesen megszűnik a színházi keret, teljesen személyesen, és őszintén szól hozzánk. Ez a természetesség jellemző naiv, buta és erotikus karakterére, az ügyvéd szolgálójára, akit csak a szexualitás érdekel, azzal palástol mindent. Nagy Ervin minden mozdulata váratlan és meghökkentő, ami elképesztő mozgáskoordinációs képességeinek köszönhető. A nagymenő maffiózó szerepe, bár első ránézésre didaktikus, az első mozdulattal és megszólalással teljesen egyedivé, és meglepővé válik. Takátsy Péter kiszámíthatónak látszó, de beszámíthatatlanul álságos, és furakodó alkalmazott, Vajdai Vilmos infantilis, abszurdba torkolló, szexmániás, szinte már a sírból visszatért, a munkáját semmibe vevő ügyvéd, de ott van még Mészáros Béla rendkívül hétköznapi végrehajtója, egy álkedvességgel „megáldott” laza csávó, vagy Olsavszky Éva házvezetőnője kellőképpen idegesítő a maga öregasszonyos aranyosságával, szélsőségesre vett, mindennapos jellem. És sorolhatnám, elemezgethetném a karakterek érdekességeit, különlegességeit oldalakon keresztül, de az külön tanulmány lenne, hiszen egy végtelenül összezavart világ véges lényei ők, akik mind másképp próbálják elterelni a figyelmüket a valami nincs rendben érzésről.

Ezt jelképezik a hihetetlenül giccsesre, időnként kifejezetten testnedvszagúra megkomponált, musicalekből (van itt Macskák, Chicago és még mi szem-szájnak ingere) kiemelt csoportos jelenetek, üvöltő, dübörgő, székbenyomó basszussal ellátott zenével (Vajdai Vilmos, Kunert Péter), és az elképesztő táncjelenetek, amelyek koreográfiája Schmidt Áront dicséri, én meg újra a színészeket, amiért pontosan, fáradhatatlanul, és végig önmagukból építkezve adják át ezeket, egy percre sem kiszakadva a koncepcióból.

Nem tudok, és nem is akarok átfogó összképet adni, mert ahányszor megnézi valaki, annyiszor fog benne új síkokat találni. A látomásos előadás egy, K. elől ellopott és körberágott alma képével indul, amely leegyszerűsített és demagóg értelmezést adhatna: elcsámcsogtuk az édent, és az életből már csak egy foszló csutka maradt – vagy mondjuk K. tulajdonképpen Ádám alteregója, csak épp ezúttal megették előle az almát, de mégis őt rúgták ki az Édenből. Na igen, de miért? Ennyi lenne az egész? Elrontottuk és kész - fogadjuk el?

K. egy nap arra ébredt, hogy nem tudott már létezni a világban, mert nem volt képes átlátni, elveszett benne, talán ellentmondott neki gondolatban, talán nem, de az élet egy nap megunta őt. Aztán amikor elkezdte megismerni, megpróbált kitörni belőle, az turmixot csinált belőle. K. pedig leporolva magát kisétált a darálós űrhajóskabinból - amiben az élet, a világ, vagy az emberek, vagy a felszín, vagy az üresség, vagy mit tudom én mi az, gondolta, ami leőrli őt -, és mit sem törődve a történtekkel, vidáman kiszörfözött a messzi távolba, valahol hátul a kivilágított sötét alagútban. Komoly játék volt – mondta.