A Walt Disney által közismertségbe animált meseklasszikus persze nem több egy szépen megmunkált tanmesénél, a vizuális megmunkáltságot pedig az Operettszínház vélhetően igen magas produkciós költségei színpadon is képesek hozni. A Rózsa István tervezte, az expresszionizmus jegyeit magán viselő, izgalmasan kacifántos, az arányokkal bátran játszadozó, gótikus díszlet meseszerű és misztikus, egyszerre vonzó és félelmetes, minden részletében kidolgozott, profi munka, csakúgy, mint Túri Erzsébet jelmezei, amelyek finom stílusérzékkel illeszkednek a létrehozott látványvilágba (ez a szcenikus Lőrincz Sándor, valamint az effektekért felelős David Merlini érdemeit is dicséri). Általuk valódi élettel töltődik meg a varázslat által órává vedlett Perc úr, a kannává lett Teásmama, a csészévé vált Csorba vagy a napjait gyertyatartóként tengető Lángőr.

A látványcsapat jó összmunkája azonban nem kiegészítésként szolgál a látottakhoz, hanem gyakran a színházi eszközök és a tartalmi hozzávalók helyett létezik a színpadon, ami szépnek kétségtelenül szép, de a mese gerincét adó figurák helyettesítéséhez kevés. Az olykor még azt az egyetlen dimenziójukat is majdhogynem elvesztő karakterek ugyanis jócskán csökkentik a mű élvezeti értékét. Ennek iskolapéldája az Imre Sebastian által játszott Gaston, vagy a szolgáját alakító Sánta László, akik – teljes félreértésről tanúbizonyságot téve – a mese fogalmát a színpadi gügyögéssel azonosítják, és bár úgy tűnik, parodisztikus elemnek szánták őket az alkotók, ez mindössze ígéret marad a részükről. Hasonlóan kritikusan egyszerűvé vált, és a naivságában nem lett éppen szerethető figura a Szépség Vágó Bernadett megformálásában: az ő egyetlen reakcióját sem sikerült valóban indokolnia Böhm György rendezőnek, és ez a motiválatlanság végigkíséri az egész művet. Ezen deficit legnagyobb vesztese az egész tanmese valódi tartalmául szolgáló lelki egymásra találás ábrázolása, amely mintegy varázsütésre csap át gyűlöletből szerelembe, mindenféle valódi katalizátor és „közös húr” nélkül. Egyszerű cselekményszinten történnek az események, tartalmilag alig folynak egybe, és így a megható történet is mindössze egy sztori marad, nem válik igazi mesévé.

A matinéjellegű színjátszás az egész társulatra jellemző, amely hol kedves (például a Bálint Ádám által játszott Lángőrnél, a Szabó P. Szilveszter által élvezetes kettősséggel előadott Szörnynél, vagy a flúgos feltaláló szerepében Csuha Lajosnál), hol bántóan bárgyú (a már említett ficsúrnál és szolgájánál, valamint mindahány epizodistánál), hol pedig csak önmagában áll (mint Petridisz Hrisztosz Perc uránál, vagy az összes többi élő-tárgynál). Ezen egyszeri figurák szájában azonban nagyon jól állnak a Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által néhányszor már ellőtt, igazán fárasztó, de hatásos szóviccek, amelyek pontosan mutatják, hogy milyen egyszerű lett volna a mesefigurákat tartalmilag is megtámogatni.

A relatíve hosszú játékidő azonban gördülékenyen eltelik, és bár nehéz úgy igazából bármit is zsebre rakni az előadásból, az biztos, hogy néhány napig még káprázik tőle a szemünk, és jó szívvel fogunk visszaemlékezni a Szépségre és a Szörnyetegre, akik valami miatt jól egymásba szerettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.