Minél többet tanulmányozzuk történelmünket, annál világosabban látszik, hogy mai politikai és társadalmi helyzetünk nemhogy nem újkeletű, hanem a gulyásleves, a pirospaprika meg a szürkemarha mellett vérbeli hungarikum. Márton László mára is áthallásos, erdélyi történelmet feldolgozó drámatrilógiájának második része a hanyatlás története, a zuhanórepülés első néhány ezer métere, amikor még bízunk a köhécselő turbinák spontán reneszánszában.
Erdélyt a többszörös török túlerő fenyegeti, és a regnáló fejedelem, Báthory Zsigmond távozásához köti a békét. A magára maradt, belső nemzetiségi ellentétektől is megosztott ország, és Zsigmond válasza az egyetlen tökéletesen elképzelhetetlen reakció, amire akár Európa, akár a török számítana: a csodában bízva, jelentéktelen nemzetközi segítséggel és szerény létszámú hadseregével az ellenség elébe indul. Csoda nem, de Zsigmond ügyes politikai húzása, miszerint a virnyákoló földesurak heves tiltakozása ellenére a székely lakosság rabigájának eltörlését a székely férfiak hadrendbe állásához köti, meghozza a várt hatást: motivált, képzett és felfegyverzett csapatai Bukaresten is túl űzik az ellenséget. Diadalából hazatérve azonban nem tartja be ígéretét, a székelyek továbbra is rabsorsban maradnak, s lázadásukat kegyetlen megtorlással töri le az Erdélyi Fejedelemség. Eddig a történelem és a cselekmény. Jöjjön a háttér, hiszen az előadás – divatos szóval élve – a politikai elit zsibongásait, döntési preferenciáit, konspirációit és egyéb üzelmeit, a kulisszát mutatja, nem a rivaldafényt.
A háttérben ugyanis végzetesen kicsinyes és korlátolt nagyurak próbálják menteni bőrüket, és bebetonozni a fennálló viszonyokat, amelynek egyik lehetséges megoldása a legfőbb tanácsúr, Geszti Ferenc pártütéssel való hatalomra segítése lenne. A szervezkedés a tétovázó és kiszámíthatatlan Zsigmondot látván nagy erővel kezdetét is veszi, és tulajdonképpen ennek a kibontakozását, felépítését követi nyomon a cselekmény, Zsigmond szinte csupán mellékszálként jelenik meg. Az igazi dráma Geszti Ferencé, aki árulóból elárulttá, és az állam felszarvazott mártírjává válik Zsigmond ügyes, „kéz kezet mos” taktikája révén.


Schruff Milán
Az előadás az árulás eme groteszk relativitásáról szól, amelyben az árulás árulása hűsséggé nemesül, miközben az így semmivé vesző eszmények és elvek hiánya kénytelen-kelletlen felteszi a kérdést: vajon az a jobb, aki a világ legtermészetesebb dolgaként áldozza fel gerincét és méltóságát életéért, vagy aki jellemhibáit vállalva szembenéz tettei következményeivel? Előbbi szánalmasan önző és alantas, utóbbi legalább határozott és kiszámítható. Egy ország vezetését melyikre bíznánk inkább?
Csizmadia Tibor rendezése a politika által felemésztett ország metaforájára épül, amelyet rendkívül szemléletesen ábrázolnak Csanádi Judit kibelezettre privatizált SZOT-szállót idéző díszletei, és Nagy Fruzsina vértől bemocskolt, alulról rothadó jelmezei, azonban a markáns kezdőkép segítségére más, hasonlóan erős rendezői ötlet nem siet. Az archaikus, többnyire kifejezetten szemléletes metaforákra és hasonlatokra épülő, de többnyire végzetesen túlburjánzó szövegcunamik nem magukkal ragadják, hanem inkább elsodorják a nézői koncentrációt. A dialógusok, bár olykor ironikus fennhanggal szólnak, főleg Schruff Milán Zsigmondja, Mészáros Máté Geszti Ference és leginkább Kaszás Gergő világtalan Thoroczkay prédikátora szájából, ez mégsem olyan markáns vonulat, amellyel ellensúlyozni lehetne a szöveg mennyiségi mutatóit, és ez elsősorban nem a színészeken múlt.
Schruff Milán a fejedelem szerepében izgalmas, kiszámíthatatlan figura, aki szüntelen megjátssza a nagyra nőtt kisgyerek szerepét, miközben pontosan képes olvasni a körülötte tüsténkedő kétszínű prókátorok gondolataiban, így vonva ki magát azok ostoba csatározásaiból. Mészáros Máté Geszti szerepében végig kiskaliberű marad, aki pillanatokra sem tűnik Zsigmond méltó ellenfelének, valódi alternatívának, de böszmesége és politikai rutintalansága (értsd: társaiba vetett bizalma) elhiteti saját magával a nem létező esélyeit. De Görög László Carillójának ravasz, háttérben kavargató „szürke eminenciása” vagy Bozó Andrea politikai bokszzsáknak használt Krisztiernája is remek alakítás, ami Vajda Milánra (Sennyei Pongrác), Safranek Károlyra (Bocskai István) és Nagy Andrásra (Jósika) ugyanúgy elmondható, mint a színpadon megfordult többi színészre.
Talán igaz az, hogy a politika szükségszerűen kisstílű káderháborúk és szeszélyes erőcentrum-vándorlások kusza fonatának valami őrült rendszere, amiben néhány szerény képességű ember groteszk szellemi teljesítménye, mint állami irányelv fogalmazódik meg, legyen a hierarchia csúcsán bárki. De az már kevésbé biztos, hogy ennek így kell lennie. Az állhatatlan, bármennyire is történelmi jellegű, mégis elsősorban parafrázis, pontos, egyenes és érzékletes. Zuhanunk.