Valamikor a jövőben járhatunk, amikor Yamamoto Kovácsok népesítik be kis hazánkat, és szusis pörköltlé borítja a szakészagú rózsadombi tatamipalotát, ahol különös frigyre gyűlik össze két család, akik már csak politikai meggyőződésből is szívből gyűlölik egymást. Groteszk ötletkavalkád és feszélyezetlen színjátszás egy kis transzcendenssel megbolondított álkrimiben. Hagyjuk magunkat sodródni az árral!
Az előadás igazából nem történet, hanem karakterközpontú. Van egy szerelmes szép szál vőlegény, akihez tartozik egy vérkomcsi alkoholista szamuráj, és egy igazi felsőbikalpusztai anyuka a maga kötött piszkosbordó kardigájával és könyökhajlati szocreálridiküljével. Ők érkeznek vendégségbe a göthös arához, aki derékra kötött pulóverével és egy felcsatolt harmonikával próbálja elfedni a házsártos, zsigeri gonoszsággal megáldott anya által igen gyakran felemlegetett, finoman szólva is tökéletlen alakját. Az örömapa egy szumós ágyékkötővel fel-alá rohangáló debil, hajdanvolt hajléktalan, most rabszolga a démoni nő udvarában, kinek másik gyereke, Árpi már - köszönhetően elsősorban despotikus anyjának - kellően szétszívta az agyát.


Elöl: Quitt László, Pintér Béla
De mielőtt azt hinnénk, hogy itt égbekiáltó drámák bontakoznának ki a sorok rejtekei közül, jelentem, ez nem fog megtörténni, mert nem ez a cél. Az este alatt a szamuráj jól berugik, Árpi elcsábítja a felsőbikalpusztai szörnyet, az ara megpróbálja felvágni ereit, a Démonnal pedig egyszer csak végeznek gyermekei (bár az is lehet, hogy csak úgy magától felköti magát a padláson). A pincébe húsz centi betont hitenek a testre, és így a szerény kvalitásokkal felruházott nyomozó boldogan indul a nő keresésére, bele a nagyvilágba, hogy szabad utat engedjen a démoni asszonynak saját gyerekében történő reinkarnálódásához, és tragikus véget érjen a történet. Nem mintha bárkit is sajnálnánk, vagy megvetnénk.
A nőket férfiak, a férfiakat nők játszanak, amiben ugyancsak lehet esztétikai tartalmat belelátni (csakúgy, mint a tragikus végbe, a szociológiai tanulmánynak is kitűnő anyába, vagy Árpi amorf útkeresésébe), de jelen esetben mindössze arról lehet szó, hogy a groteszkhez ez nagyon passzol, és jól lehet vele ábrázolni a valóban visszataszító házigazdát, és nem kevésbé szimpatikus lányát (akiről ugyancsak készülhetne tanulmány a „Miliőelmélet kóros hatásai” címmel). Az egyetlen, aki a történetben és a valóságban is férfi, az a rabszolga apa, de ő inkább egy hiperintelligens, antropomorf kutya, semmint emberi lény.
A előadás sok kis igazságot penget meg, a politikai kettéosztottságtól kezdve a nemzetféltésen át egészen néhány érdekes személyiségjegy boncolgatásáig, de mindegyik csak annyiban érdekelte Pintér Béla író-rendezőt, amíg ezt a számtalan motívumot össze nem csomagolta egy olyan előadásba, amelynek minden pillanata a következő poént készíti elő, és aminek igazi ereje abban rejlik, hogy gyakran nem explicit vicces, amit látunk, hanem néhány réteggel lejjebb is találunk erőt az adott gegben, poénban, karakterben. Pintér Béla lehengerlő jutalomjátékot produkál elsősorban az anya szerepében, amely ellenszenvességében is végig ellenállhatatlanul szórakoztató, úgy, ahogy Friedenthal Zoltán minden álanyai melegséggel felruházott Yamamoto Kováts Mónikája, vagy Thúróczy Szabolcs egyszerre nimfomán és „kukifób”, korcs nőimitációja, csakhogy szemezgessek egy kicsit a nehezen kifogásolható színészi teljesítmények közül.
Látványos elemekkel, pörgős rendezéssel megkomponált, igazi szórakoztató előadás a szó legnemesebb értelmében.