Több méter levegőben lógó kötél. Ez köti össze a talajt és az eget Frenák Pál elképesztően energikus, sodró és bravúros előadásában, ahol férfiak, férfitípusok küzdenek, őrülnek, élnek és halnak. A hatásos zene és látvány között pedig a testek esztétikai szépséggé és hátborzongató furcsasággá válnak. Fiúk különleges küzdelme tárul elénk.
Történet nincs. Vannak viszont nézőpontok, állapotok, pillanatok, harcok, a felszínen azokon átfűződő és végighúzódó karakterek, mögöttük pedig a közös cél és rendeltetés. Ezeken keresztül és ezeknek köszönhetően az előadás sok szinten feszültségeket és ellentéteket hordoz magában. A színpadon a táncosok – Nelson Reguera, Holoda Péter, Fekete Zoltán, Várnagy Kristóf, Major László – és egy akrobata személyében – Enrico Astegiano – különböző magatartásminták jelennek meg a színen. A határozatlan, az érzékeny, a kemény, a kívülálló, a megjátszó, de ezek mind csak felszínek, formák; nevezhetjük őket bárhogyan, a tartalmi lényegük, hogy megjelenjen egyfajta társadalmi életforma, aminek ellenében Frenák kifejezheti az ember egy egészen más lényét. No meg persze ezzel képes azonosulni a néző is, ezeken keresztül tudjuk értelmezni a különböző koreográfiákat, érzékelni a humort és elvarázsolódni a hangulatban, ezek a figurák a nyomvezetők.
De rengeteg, a nézőt berántó látványos hatáselemet tartalmaz az este. Az előadás alapját a Frenák által a gerendákon lelógatott három kötél adja, amiken a táncosok végig repkedik, pörgik, lengik, mozogják a ránézésre felfoghatatlanul artisztikus koreográfiákat. A három kötél alján olykor háromszögek rajzolódnak, mint egyfajta többszintű hármasság, és amíg igazán beindul az előadás, amíg folyamatosan újra és újra beszivárognak a szereplők, hátulról egy vakító fehér fénnyel sugárzó ajtó nyílik-csukódik. Ezután a kötelek lengenek, összekötődnek, a félelmet és fizikai határokat nem ismerő táncosok belakják a teret, mindezt pedig a hangfalakból maximumon dübörgő zenei betétek kísérik. Van itt minden: elektronikus basszusok, effektek, komoly- és popzene – nem egyszer humor forrását adják az ezek közötti váltások.


Jelenet az előadásból
De Frenák a koreográfiákkal is játszik, ahogyan a táncosok a figurákkal. Túlzás, giccs, irónia, gúny, líraiság és nyomasztó nihil egymás után rohamos tempóban van jelen. Míg a koreográfus a nagy mozdulatokat feszíti egymásnak és következetesen összedolgozza azokat, addig a táncosok az aprókkal és a kifejezéssel teszik ugyanezt, rendkívül érzékeny, precízen egymásba fűzött összhangot teremtve ezzel. Azonban a színpadon valami egészen más játék zajlik: egy több szinten megvalósuló játék és harc, élvezet és gyötrelem. Pedig látszólag csak emberek jönnek be és látszólag csak léteznek a színpadon.
Tényleg nem történik más: embereket láthatunk a színpadon, a maguk mindenségében. Miközben a testek megszűnnek létezni, a látványelemek pedig súlyukat vesztik, kiderül: egészen más vezeti itt a játékot. A táncosok rendkívüli erővel és energiával szinte szétfeszítik testüket, melyet Frenák nem pusztán az izomtónusok és inak látképéért mutat meg nekünk, hiszen itt a test nem fizikai produktum, hanem esztétikai fogalom, kifejezési és kifejeződési forma, annak minden szépségével (például a „hát-tánc”) és hátborzongatóságával (például a négykézláb sétáló állatok) együtt. A fizikailag rendkívül megterhelő és végig koncentráltan bemutatott (érdemes megfigyelni, hogy bár előfordulnak kisebb-kisebb bakik, azokat a táncosok gond nélkül, mintha az előadás részei lennének, korrigálják) koreográfia eredménye, hogy a test – ami itt elsődleges és egyetlen kifejezési eszköz – megszűnik létezni. A kötél is megszűnik kötélnek lenni – egyszerre testesít meg összekötő kapcsot, férfi nemi szervet, halált, reményt és még sorolhatnám –, a test testnek, a mozdulat mozdulatnak, a férfi férfinak – itt már nem számít a nemiség, a szexus, annak gesztusértéke és érzékisége az, ami marad.
Humor és remény után nyomasztó nihil és reménytelenség sejlik fel, a kettő között pedig ki-kibuggyan az a valamiféle különleges energia, ami az ember mélyén rejlik. Lelki bugyraink izgalmas kalandozásaira pedig jön ismét egy figura: egy nagyzoló, nagyképű és agresszív ember, aki kiállva a fejjel lefelé álló, imbolygó kúpba, a maga rémisztő hétköznapiságával mindent összedönt, megmutatva, hogy igazából hogyan kell élni: nyálat szürcsölve. Istenesen emberi és rémisztően reális Frenáktól ez a gesztus. Pedig már majdnem kiszabadultunk, majdnem lebegtünk a kötélen. De maradtunk főcímet nézni.