Edvin és Szilvia szerelmi évődése egy pesti orfeumban kezdődik, hogy egy bécsi kitekintő után ismét visszatérjen oda, ahonnan elindult, ugyanis Edvin nemesi rangja nem illik a sanzonett kétes hírnevéhez, és ezért jó néhány kört le kell futni ahhoz, hogy beteljesüljön a boldog vég, ami nem csak egy boldog párt szül, de tulajdonképpen hármat. Az orfeumi „komád vagyok vagy nem vagyok komád” levegője keveredik itt a raccsolós arisztokrácia karót nyelt merevségével, ami meglehetősen szórakoztató elegy.

A szórakozás azonban az első felvonásban több síkon csúszik el: a poénok nem nagyon ülnek (főleg Bóni együgyű eszetlenkedése válik teljesen súlytalanná), a zenekar nem találja a hangerőt, amivel a mikroport nélkül éneklő színészek dolgát valóban segíteni tudná (zenekarnak halk, kíséretnek hangos), a koreográfiák pedig megrekednek valahol a jelzésérték és a valódi tánc között. Pedig Tasnádi Csaba rendezése minden jel szerint szándékkal nem akar sematikus operettet létrehozni, de csak a második felvonásra mutat igazán valamit saját magából, amikor is kiderül, hogy ez nem az a feltétlen mézes-mázos, önmaga karikatúrájaként álló Csárdáskirálynő lesz, hanem valódi emberek és életutak dallal _okkal_ kibélelt története.

Ez a törekvés pedig mindenek előtt a hajdanvolt Csárdáskirálynőből lett karrierista Cecília hercegnőn látszik, aki Fekete Gizi játékában egyszerre mutat magával szemben megbocsátást, és ugyanazért szívből jövő lenézést a saját maga fiatalkori kiadása, Szilvia felé. Igaz, így áldozatul esik az az illúzió, hogy elhiggyük: Cilike valaha nagy sanzonett volt, de így legalább Kerekes Ferkó szerelme, akit Rácz Tibor játszik ifjúszívű, tiszta lelkű lumpennek, valóban egy pillanat alatt porladhat semmivé. A másik nagy lumpen, a csélcsap Bóni gróf szerepében Savanyu Gergely a második felvonásra működőképesre hangolja át az ügyetlenkedéseket, és Csorba Kata Stázijával már szerethető párost alkotnak. Amit viszont nagyon nehéz elhinni, hogy Bucsi Annamária Szilviája és Kóbor Tamás Edvinje őrülten és ellenállhatatlanul szeretik egymást, mert bár Szilviában a szeretet-harag kettősség érezhetően harcban áll egymással, Kóbor energiáit messzemenőkig elveszi az éneklés. Szerelmüket az sem segíti nagyon, hogy duettjeik rendre mindenféle ötlet nélkül, egymagukban állnak a színpadon. Jakab Tamás Miskája azonban finoman harsányra hangolt háttérkarmesterként ironikus mindentudással, csendben irányítja az eseményeket, és az egyetlenként érzi elejétől a végig saját hangját és a poénokat.

A második felvonás így megtelik élettel, és a dalokat (amelyekhez ekkorra ötletek is társulnak) már őszinte taps fogadja, de az este így is felemás élményeket hagy az emberben: az egyensúlyt nem sikerült megtalálni a panoptikum és az újragondolás között, pedig néhány dal, mint például a Hajmási Péter keserédes tercettje azt mutatja, a vállalkozás kifejezetten izgalmas lett volna.