Balsai Móni, Gémes Antos
Itt van az első jel az előadásban, hogy valami nem stimmel. Mert eddig szinte minden passzent: a párbeszédek peregnek, az események sűrűek, kirajzolódnak a jellemek: Kubik Anna harsány, birtokolni vágyása mögött emberi érintést és szexualitást egyaránt kereső Muskátnéja, Soltész Bözse tiszta, egyszerű, megfelelni vágyásában hipernaivitást mutató Marikája, Balsai Móni romlatlan, nyitott, vidám Julikája, és kiderül az is, hogy Gémes Antosban megvan az a férfikarizma, amitől a színész Liliom lehet. Szóval minden rendben lévőnek tűnik, amikor a Tóth Sándor játszotta kapitány bevisz egy gyomrost Liliomnak – amin tisztán és kínosan látszik, hogy színpadi ütés: „úgy csinálunk mintha, de elhitetjük, hogy tényleg az”.


Szabó Máté, Gémes Antos, Horváth Zoltán
Ettől kezdve azonban a jelek sűrűsödni kezdenek, például elveszíti az előadás a ritmikáját, eltűnnek az ötletek egy-egy dialógusban, statikussá válik az addig jól kitöltött színpad. Ahogy haladunk előre a történetben, elmerülünk Liliom és Julika házasságának sztorijában, ám nem tudunk meg sokat arról, mi is zajlik igazán köztük. Egy kétarcú előadás bontakozik ki, mintha a rendező, Guelmino Sándor nem igazán döntött volna a különböző stílusok, formák és regiszterek között. Egyes jelenetek realista felfogásban jelennek meg, hogy aztán a stilizáció váljon meghatározó erővé, időnként túlzó szájbarágással: Liliom halálát Gémes Antos egy alma átszúrásával jelzi, hogy aztán a haldoklást már „élesben” játssza el, ám a következő jelenetben Liliomot nem ő, hanem Liliom bőröndje (!) jelképezi, őt üti-veri Julika, a bőröndnek kiabálja (!), hogy „Te most már csak aludj, Liliom”, aminek itt esélye sincs hatni, mert abszurd a közeg, és mindez a második felvonásba iktatva hangzik el, vagyis az előadás, az utóbbi időben ritka kivételként, nem használja Babarczy László ötletét, amely Liliom halálának jelenetét az álomkép keretszíneként alkalmazza.


Gémes Antos, Pál András
Ha már az álomszín: nagyon szép a valóban álomszerű hintamegoldás, de kissé súlytalanná válik a purgatórium előszobája a sok húzás és a szöveg szétosztogatása miatt. (Kiemelendő ötlet azért itt is van, a piros automobil a Muskátné hintájáról, mint a Mennyországba vezető út, kiváló éca.) Ám Liliomban a szeretet egy cseppje sem mutatható ki, ami persze lehet a rendületlen tartás jele, csak ha ezt egy meglehetősen tapló figura mutatja, akkor nem lesz drámai ereje. Márpedig ez a Liliom elfelejti befejezni az építkezést, Balsai Móninak nincs kihez képest kibontani Julikát, így a színésznő amúgy remek munkája a levegőben lóg. Gémes Antos óriási energiákat mozgósít, de jelenetről jelenetre úgy tűnik, nem tudja árnyalni a figurát, pedig érezhető az, hogy ez a figura saját bizonytalanságát, félelmeit leplezi, ezért olyan pokróc, de úgy fest az alakítás, mintha a munkafolyamat során félbehagyták volna a jellemábrázolást.


Jegercsik Csaba, Balsai Móni, Soltész Bözse
Mintha az előadás még nem lenne készen. Több jelenet be van állítva, le van rendelkezve, de nincs letisztázva, melyek a jó ötletek, melyek a működésképtelenek, melyek illenek az előadás formavilágába, melyek nem. Végképp szeigetszerű ötletnek hat az utolsó jelenetben a kivetített két közelkép Liliomról és Julikáról, a 24 osztott képernyős formavilága egyszerűen nem illik az előadás által nyújtott lehetőségek közé. Az eldöntetlenségben az optimálisnál sokkal kevésbé tud érvényesülni Pál András intenzív, mozgalmas és összetett Ficsúrja, Hámori Ildikó Hollundernéja, akinek szüntelen lamentálása mögött őszinte aggódás lapul, vagy Jegercsik Csaba Hugója, aki tökéletesen egészíti ki Marika jellemét (elismerésre méltó, hogy Soltész Bözse és Jegercsik Csaba a második felvonásban egy egész élettörténet jelzésszerű megmutatására is képesek).
A Magyar Színház előadása megpróbálja felébreszteni a Liliomot, de nem sikerül: Liliom egyelőre alszik tovább.