Aki a „musicalfantázia” műfajmegjelölés alatt amolyan operaházfantomjás produkcióra számít a Contact esetében, az meglepve tapasztalhatja, hogy egy megveszekedett énekhang nem fog kijönni a táncot néhol prózával felváltó színészek torkán. Ellenben egy könnyen fogyasztható és eklektikus színházi estét kap az, aki megbarátkozik ezzel a „fordított alapállással”, bár különlegességről csak korlátozott értelemben beszélhetünk.
Az alapvetően egy story-based mozgásprodukciónak nevezhető előadás három kis képet bont ki: egy idillikus, festményekről ismert barokkosat, egy álmodozó naivlányost és egy megcsömörlött művészest. Ezek közül az első csupán prológusként, illetve mint viszonyítási pont jelenik meg, a másik kettő a XXI. századi magány egy-egy jellegzetes szituációját mutatja meg, amelyben a képzelet és a való élet végérvényesen kettészakadt, és köszönőviszonyban sincsen többé egymással. A rokokós felcsapás, amelyben egy flörtölő párost látunk egy hintáslegénnyel kiegészülve, kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt szerepjátéknak, amelyben a hintáslegény a valódi udvarló, és nem az úrfi, másrészt az úrfiba beleunt cserfes kislány vágyakozásai kivetülésének, amelyben partnerét szívesen lecseréli a sármos hintáslegényre. Bármelyik legyen is, egyfajta harmonikus, könnyed, játékos hangulat lengi be a színpadot, mindenféle frusztrációtól és komplexustól mentesen, nem úgy, mint a gazdag, zordon despota mellett sínylődő lánylelkű nő, vagy az egyedüllétben végleg megcsömörleni látszó, pályája csúcsán veszteglő yuppie.

Csórics Balázs, Keveházi Krisztina, Sándor Dávid
A három mozaik, amely nem ad ki egyet, mindössze érzésben rokoníthatóak, és effektív átkötés sincsen köztük, ízig-vérig profin megcsinált, látványos és igényes jelenetek. A Tome' Cousin munkáját dicsérő koreográfia - amelyet a táncosok játszi könnyedséggel valósítanak meg - pontos, dinamikus, és remekül alkalmazkodik a produkció széles zenei spektrumot bejáró stílusához. Ebben a hangzás és mozgás által uralt térben azonban valódi színészi teljesítményekbe is belefutunk, ilyen a meghatóan bájos, ábrándoslelkű, romlatlan feleség szerepében Ladinek Judit, vagy a házsártos, a nőt saját tulajdonaként tekintő ősbunkóként remekül obszcénkodó Pusztaszeri Kornél (ő a későbbiekben a mixer szerepében is okoz kellemes perceket), valamint Csórics Balázs önmagával küzdő, elveszetten bolyongó, szuicid, jódolgában-nemtudja-mitkezdjenmagával figurája.

Pusztaszeri Kornél, Ladinek Judit
A meglehetősen komplex koncepció a Madách Színház színpadán azonban nem tud olyan igazán nagyot szólni, amely köszönhető egyrészt a második felvonás viszonylagos ütemtelenségének, amely megtörte az első felvonás szélsőségekre felépített dramaturgiáját, valamint a három képet valóban összekapcsoló színházi rendezői jelenlét hiánya, pedig mivel a produkció replika jellegű (mozdulatról mozdulatra megegyezik az eredeti előadással), két rendező is jegyzi a művet: Szirtes Tamás, illetve Susan Stroman.

Contact
Populárisnak, közérthetőnek, tematikailag sablonosnak nevezhető, ám egyáltalán nem lett sekélyes a Contact, amely amit elvett a verbalitásból, azt hozzátette vizualitásban, így egyenlítve ki a mérleget, összehozva egy kicsit máshogy szórakoztató színházi eseményt, amely mint musical, valódi kuriózum, ám előadásként már közel sem ennyire egyedi.