Mel elveszti az állását, miközben folytonos konfliktusban áll a szomszédok egy részével (ne háromemeletes bérházra, hanem sokemeletes lakáskomplexumra tessék gondolni, máris megtöbbszöröződik a lehetséges haragosok száma), ráadásul a lakást is kirabolják, amelynek folyományaként hősünk a huszadik század egyik népszerű betegségének, az idegösszeroppanásnak a tüneteit kezdi produkálni, így neje kényszerül a kenyér- (helyesebben előrecsomagolt mikrókaja-) keresetre. Hősünk testvérei, igaz, rögtön ott teremnek, ám nem lelkesek attól, hogy segíthetnek, bár később mégis megteszik, ám az újra magára lelő Mel nem fogadja el a pénzt, azonban végre lehetősége nyílik bosszút állni a hangos elégedetlenkedést általában vízzuhataggal honoráló felső szomszédon. Szegény embert még az ág is húzza, de legalább szereti a felesége. Nagyjából így foglalható össze a 88. utca foglyai című bohózatnak szánt produkció.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy Kern András és Básti Juli kettőse, akkor tulajdonképpen nem is kell többet mondani, meg kell nézni, hiszen két igen jelentős, népszerű és méltán közszeretetnek örvendő művészről van szó, s nem is tagadhatjuk a produkció megtekintésének presztízsértékűségét. A probléma igazából tényleg csak annyi, hogy az előadás pontosan annyi, amennyit a Kern és Básti másfél óra! szlogennel jellemezhetünk: másfél óráig nézhetjük a színpadon őket, amint ismertetik Neil Simon drámájának szövegét, és más nemigen történik. Az a kevés viszont némileg ellentmondásos. Merthogy a színpadon látott felső-középosztálybeli, hangsúlyozottan mai, meglehetősen jól eleresztett létformáról tanúskodó lakás ellentétben áll a dráma szövegében található információkkal. Nehezen hihető, hogy a szomszédban kefélgető keleti „stewardesslányok” ilyen apartmant bérelnének pásztoróráik lebonyolításához, és a főszereplők erőteljesen sugallt átlagos hétköznapi jellegű létezéséhez sem illik egy ilyen jól szituált tér, mint amit Gyarmathy Ágnes a színpadra tervezett.


Básti Juli, Kern András
A tévedést fokozza, hogy Kern András Melje sem egy talpas – mondjuk – hivatalnok, hanem legalábbis filozófia-nagydoktorira készülő frusztrált értelmiségi, aki életével való elégedetlenkedésének önreflexivitását környezetének szüntelen, negatív szemléletű jellemzésébe kanyarítja. S mivel Edna kizárólag Melhez képest létezik a darab logikai rendszerében, Básti Juli sem képes kitalálni, valójában ki a nyavalya ez a férjét tényleg önfeláldozóan szerető nő, hogy miért tűr és miért szeret, mert hogy ez az Edna ezzel a Mellel semmiféle viszonyban nem áll, az olyan biztos, mint az, hogy holnapra nem tűnik el a magyar államadósság. Természetesen eljátsszák, hogy ők egy házaspár, csak hát a dráma tétje így effektíve megszűnik, na nem mintha olyan nagy tétje lenne, de azért mégis.
Ennek megfelelően a három testvér is csak önmagában áll, bár nekik legalább egymással van valami kapcsolatuk. Borbás Gabi az undok, Szabó Éva a butuska lánytestvér karakterét ujjgyakorlatból odakeni, Papp János pedig még valamiféle érzelemtelen élet csíráit is tudja jelezni a báty szerepében (ami jeles teljesítmény a valódi színészi munkára alkalmatlan közegben), de az ő megjelenésüktől tudatosul bennünk, hogy nem tetszőleges (vicces) töredékeket látunk egy házasságból, hanem egy történetet. Csakhogy mivel az nincs tisztességesen elmesélve, esetlegesnek, levegőben lógó ad hoc valaminek tűnik. Így hármuknak sem gyökere, sem helyzete, sem határozott alakja nincs az egy darab nem túl kreatív tulajdonságon kívül.


Kern András, Básti Juli
Ilan Eldad rendező célja feltehetően az lehetett, hogy Kernt és Bástit függetlenítse mindentől, hogy a közönség hadd szerethesse őket. Ez azért sem egy túl nagy vállalás, mert a közönség láthatóan tényleg mindentől függetlenül szereti a két színészt, viszont ha már ezt egy színházi előadás keretében gondolta megvalósítani, akkor nem ártana a darabbal valamit kezdeni, ugyanis ebből az előadásból néhány közhelyen túl (egyedül nem megy, a szeretet a legfontosabb stb.) minden hiányzik, legelsőbben is ötletek, de még inkább maga a darab, amely az első húsz percben elkezdődik, majd további hetven percen át kezdődik, és amikor vége, még mindig azt várjuk, hogy elkezdődjön. Bár ha jobban meggondolom, akkor már nem is várjuk annyira.