Mert abból az első felvonásban nincs túl sok köszönet, hogy affektáló, gyerekeket játszó felnőttek csilivili ruhákban kergetik a jampi élet illúzióját, körülbelül annyi természetességgel, amennyivel mondjuk egy másfél literes petpalackot is illethetünk. A laza szerkesztésű, különösebb kohéziót mellőző, a zenét zenére halmozó cselekményfolyam persze csak arra lett kitalálva, hogy ezt a rock and roll-feelinget átadja a nagyérdeműnek, de az előadás ekkor még inkább szürke, mauzóleumszagú emlékkoncertnek, semmint lüktető szubkultúra-kivonatnak hat. Ez akkor változik meg, miután Bakai László a színpadra lép, mint a szocialista világ egyszemélyes kvintesszenciája, és a matinét elsőként képes a helyiértékén kezelni: kedvesen buta karakterén belül felszabadult, bátor, és minőségi ripacskodásba kezd. A közönség itt kap lendületet, és kezdi megbocsátani azt is, hogy a hangosítás sem a szöveg érthetőségét, sem a szándékolt bulihangulatot nem tudja közvetíteni.




A második felvonásban némileg megváltozik a képlet, mert a hangosítás kezd magára találni, és a csacska roadshow-ból egyszer csak főszereplővé lép elő Vida Péter, alias Bringa, aki egyrészt lehetetlen mozgáskoordinációjával, valamint a határokat pontosan érző túlzásokkal képes Bakai mellett egyetlenként élettel teli paródiát rittyenteni a faékegyszerűségű figurából, eljutva a komédiában arra a szintre, hogy elég csak megjelennie a színpadon, és máris mosolyra fakasztja a nézőket. A hangulat fokozását az egyre színesebb fények, a számok lendülete, és az egyre közismertebb dallamok is generálják, így az utolsó negyedórára megszületik valami abból, ami annó a hungáriás bulihangulatot jelenthette (ebben nagy szerepe van Harsányi Attilának, aki mindeddig nem tudott jó ceremoniamestere lenni az estének, és csak ekkor tűntek fel rajta annak a jelei, hogy nem csak eljátssza a rock and roll-élményt).

Ez a nosztalgiára hajlamos közönséget az utolsó szálig megveszi, a többiek pedig szívesen tapsolnak Bakainak, Vidának, és Seres Ildikónak (Csacsacsa), aki hangjával messze kitűnt kollégái közül. Rajtuk kívül még Chajnóczki Balázs (Zsilett), Pataki Szilvia (Fufru), és Szűcs Kinga (Klipsz) azok, akik kedves, bár igazából alaktalan karaktereket tudnak felépíteni, a többi szereplő pedig vagy a kisstílű ripacséria rikító színskálájába, vagy a teljes szürkeség homályába vészett.




Így nehéz értelmezi Halasi Imre rendező szándékait, de az bizonyosnak látszik, hogy célmeghatározkásként inkább a nézői igény teljes kiszolgálása, semmint jelentős tartalmi motivációk álltak. Így történhetett az is, hogy az élénk-tarka jelmezek és a visszafogott, de következetes koreográfiák sem tudták permanensen megtartani az említett nosztalgiaélményt. Az minden esetre biztos, hogy a nézők megtartására ez egy többé-kevésbé működőképes előadás, még ha erre a célra ismrünk ennél elegánsabb megoldásokat is.