„Élő és aktuális színházat csinálunk, hogy felvethessünk a huszonéves fiatalok belső világával kapcsolatos alapvető, de tabuként kezelt kérdéseket. Ehhez igazítjuk a darab zenei világát is” – szól az előadás rendezői alapvetése, s ez így igen ígéretes. Nem opera, hanem annak az elemeit felhasználva, modern formába öltött színházi tabudöntögetés a fiatalok élete és gondolkodása tárgykörében. Erre számítunk tehát, izgalmas kísérletre, egy nem előzmény nélküli workshop összegzésére. Az eredmény meghökkentő.
Csak nem éppen úgy, ahogyan arra számíthat az egyszeri néző, ugyanis a produkciónak semmi köze nincs a fentebbi ígéretekhez. Nem igazán érthető, mennyiben tabudöntögető, hogy a huszonéves fiúk érdektelen dolgokról beszélgetnek, ökörségeket csinálnak (például jó ideig széket dobálnak egy, a falból magasan kiálló szerelvényre), majd hosszasan dugni akarnak, aztán amikor megjelenik egy nőnemű lény, akkor letapizzák. Később terjengős szerelmi civódás zaljik, majd klubbá avanzsál a bemutatott produkció színhelyéül szolgáló siló, és énekelni nem tudó emberek énekelnek, és úgy tesznek, mintha élveznék a helyzetet, aztán meg úgy, hogy nem. Közben jönnek új szereplők is, akik belesimulnak a zajló katyvaszba, amelyből nem deríthető ki, hogy ez már az előadás-e, merthogy a „természetesség igénye” arra készteti a játszó illetőket, hogy civil hangon, artikuláció nélkül beszéljenek foszlányokat, valami olyasmi szinten, mint amikor amatőr filmben felkérik az amatőr szereplőket, hogy improvizáljanak egy beszélgetést. Többnyire nem sikerül. Itt sem.
Annak a színlapon olvasható mondatnak, hogy „az előadás Bizet Carmenjének újragondolása”, egyetlen szava sem stimmel: előadás nem születik, a Carmenről sincs semmilyen szinten szó a dalok bizonyos szintű megidézésén túl, az újragondolás meg legalábbis fellengzős túlzásnak hat. Pedig legalább a vágyaknak és az indulatoknak illenék emlékeztetniük az alapműben leírtakhoz: „A vágyak és indulatok hasonlóak itt is, de ez egy füstös lebuj mélyéről konokul és szikáran kiszivárgó kegyetlen és durva, ám fanyar humorral átitatott történet”, de történet egyáltalán nem szivárog, konokul és szikáran végképpen nem, ellenben hömpölyög egy mindenféle karakterkidolgozásra alkalmatlan szituációhalom, amit az fog egybe, hogy a szereplők láthatóan ismerik egymást, és időnként jól elvannak egymással, néha azonban kiabálnak és husángokat vagdosnak a falhoz, de a zenekar a Carmenre távolról emlékeztető futamokat játszik. Az említett fanyar humor pedig annyira fanyar, hogy a szereplőkön kívül senki nem nevet rajtuk, még a hosszas töksötétben sem. Már-már letaglózó, mennyire nem tűnik fel az alkotóknak, hogy a művük egészen egyszerűen alkalmatlan arra, hogy fizető közönség elé tárják, és ez nem a kísérletezés elleni röpirat, csupán annak a ténynek a szükségszerű vonzata, hogy sem dramaturgot, sem rendezőt, sem korrepetitort nem alkalmaztak az ifjú színészek a művükhöz, ami még rendben is lenne, de ezeket a feladatokat sem látta el senki, sőt úgy tűnik, senkiben nem merült fel, hogy a létrejövő előadásnak valamiféle (akár rendhagyó) egységet kellene képeznie, így pedig nem igazán lehet színházat csinálni. Mert azt rendezésnek nem igazán lehet nevezni, hogy szabadon grasszálhat a színpadon a dilettantizmus, a beszédhiba és a motivikai rendszer hiánya, továbbá jobb sorsra érdemes színészek égetnek el nagy energiákat a semmiért.


„A zsigeri játékon keresztül megpróbáljuk beleásni magunkat az ember bonyolult lélektani folyamataiba.” Hát, ez sem sikerül, ugyanis a nagy naturalizmus mögött az önfeledtségnek a csírája sem lelhető fel, itt mindenki kínosan ügyel arra, hogy iszonyú erővel folyamatosan és dacosan önkifejezzen. Csakhogy az önkifejezésnek kell, hogy legyen egy választott médiuma, a színésznek egy adott darabon és rendszeren belül kell ezt az önkifejezést megtalálnia, nem gátlástalan ötletbörze után kirakni a publikum elé mindazt, amire ő jutott. Ha nincsenek keretei és szigorú szabályai az önkifejezésnek, akkor önmagában, csak úgy nem fog működni. Nincs ugyanis mihez képest. Szokás mondani: a szabadság nem azt jelenti, hogy azt teszed, amit akarsz, hanem azt, hogy felelős vagy azért, amit teszel.
Egy színészpedagógus említette nem olyan rég, hogy azt szokta mondani a diákjainak, hogy ne önmagukat fejezzék ki, hanem a szerepet. Ugyanis szerepek hiányában nincsen előadás, nincsen workshop. Nincs színház. Az nem színház, hogy sorra vesszük a trendi dolgokat a mai magyar színházban, mármint az alternatívban persze, hiszen csak az trendi. Például összeházasítunk műfajokat, mondjuk, operát a stand-up comedyvel, melodrámát a kocsmai verekedéssel. Aztán legyen zenés, népies motívumokkal... és legyen jelen végig a zenekar. S ha már itt tartunk, ne magyarul énekeljenek, hanem más nyelven, mondjuk szlovákul. Vagy németül. Végül: miről szóljon az előadás? A nemzedéki életérzésről és az önkifejezésről, nyilván. Azt hinné az ember, hogy ez így csak vicc lehet, nos, nem az. Ezt a kaposvári jelenlegi és ex-színinövendékek komolyan gondolták, és senki nem volt, aki szólt volna nekik, hogy vissza kellene menni a kályhához, hiába van harminc fok.
„A féktelen mulatozások és túlfűtött érzelmi állapotok mélyén valójában elfolytások (sic!), önhazugságok tömege, valamiféle egymás közötti kimondatlan hierarchia lappang.” Hogy ez a mondat a blöffön túl mit jelenthet, csak találgatni lehet, de az előadást elnézve érezhető, hogy van benne sok-sok igazság. Csak mindez nem az előadásban látszik, hanem az előadáson. Nagy különbség.