Mesejáték? Dráma nélküli dráma? Emberiség-allegória? Mennyei színjáték? Paródia vagy valóság? Urbán András és társulata, a Kosztolányi Dezső Színház Tolnai Ottó költő különleges világába vezet be bennünket A kisinyovi rózsa című előadással, és egészen bámulatos, ahogyan a határtalan fantázia megelevenedik a csupasz térben kizárólag a színészek, valamint az általuk ki-be hordozott kellékek segítségével.
Kétségtelen, hogy a színház eszköztárának, nyelvének magas fokú ismerete és alkalmazása az, ami ezt a világot megnyitja előttünk. Ahogyan Urbán András rendező bánik a tárgyakkal, a fénnyel, a színészek pozicionálásával, hangütésének koreográfiájával, az valami különleges viszonyt feltételez velük. Mintha minden a lehető legegyszerűbb, a leginkább magától értetődő lenne, szabályos koreográfia zajlik tehát, amiben minden elem – színész, kellék, világítás, zaj és hang – a helyén lenne. S mindez a valóságtól eltartva, elidegenítve zajlik, semmi nem az, aminek látszik vagy hangzik, és talán ez is okozza a bajt.
Még nem az elején. Amikor elkezd kígyózni az abszurd-valóságos történet az ablaknál fekvő nénikéről, akinek a rubin kalaptűje az utolsó kívánsága, amit kisinyovi barátnőjétől lehetne megszerezni, aki a jerikói rózsát is küldte neki, az igazgatónőről, aki indignáltan kiabál, hogy hogy vegye be a leltárba a rózsát, meg hát hogy ő nem tud menni Kisinyovba, így küldi a lüke fiút fonálért, de a teremtő azt mondja a lüke fiúnak, hogy inkább cikóriát szerezzen, és történik mindez fenn, „hol már nincsen fennebb / nincsen padlás / illetve hát a padlást / kiutalták a teremtőnek”. Tolnai hihetetlenül gazdag motívum- és szimbólumvilága, asszociációs láncai sajátos életbe kezdenek a mesélés és a szálkásan brechti, elidegenített színház párhuzamos és egyidejű megjelenése okán. Líra van a színpadon, anélkül, hogy az irodalmiság, a vers maga bármilyen módon megjelenne, és ez bizony jelentős fegyvertény.


Jelenet az előadásból
Urbán azonban úgy hatol előre – meglovagolva azt a valóban magával ragadó energiát, amelyet társulata minden egyes pillanatban hoz –, hogy elérkezzen a szabadkai csipkegyárhoz, a színházhoz, vagyis konkrétan a szabadkai színházcsináláshoz, ám közben nem vezeti eléggé nézőit. Elfelejti jelezni, mely fonál az, amelyet mégiscsak érdemes lenne a nézőnek kézbe venni. Nem jelöli ki, miről szeretne ő beszélni velünk, csak sorolja a kérdéseit, újra- és újramegforgatva szereplőit a költői fantázia rengetegében, ami rengetegben szinte csak az újabb és újabb képek befogadására korlátoztatunk. Ezek a képek szépek – és sokszor rohadtak is. A tükör, a flamingó, az evőeszközök, a szalma, a kottaállványok, a zebrává váló lüke fiú, a ragasztóra ragadt patkány, az egyetemen előadást tartó külkeres, az üszköskukorica-zabálás és a dobtányérok, illetve az előírtak tűpontos betartására törekvő színészek az elhangzó szöveggel mindig adnak valamit – csak az egész nem tud összeállni. A szándék persze nagyon szép, és mindenekfelett támogatandó, hogy a néző dolgozzon meg a megfejtésért – ám ebben a megfejtésben érdekeltté kell tenni, enélkül nincs rejtvény.
Persze ha a kisinyovi rózsa a minden – vagy akár a semmi –, akkor ez akár megfejtés is lehet, csak akkor ez nem valódi rejtvény, hiszen minden megoldás jó. Ilyen megoldás is előfordulhat – csak éppen ahhoz olyan feladvány kell. És itt nem a Tolnai-szöveg teljessége vagy a dramatikus színház kéretik számon az előadáson, az nagyon jó is, hogy nincs, mert az előadás önmaga adja a drámát, hanem az út, ami az előadást, és így a színházcsinálást magát is igazolná, már Urbánon és Tolnain kívül. Hiszen az eredmény, hogy van – és ez a „van” nem leltári, hanem birtokolt értelemben áll itt –, az magáért beszél. Az a kapocs, az a kulcs hiányzik, ami által nekünk, a nézőknek is hozzá kellene járulnunk, hogy legyen.
(Bárka Színház, 2010. szeptember 10.)